1. RÉSZ
A lány térdre esett a kukoricatábla közepén, mielőtt Ezequiel Barragán megkérdezhette volna tőle, hogy miért cipel hat kalászt a ruhája alatt elrejtve.

-Kérem, uram… ne hívja a rendőrséget. Visszaadom őket. Esküszöm.

Ezequiel 59 éves volt, 14 hektáros földbirtokot birtokolt Pátzcuaro külvárosában, és a szomszédok körében nem volt túl baráti hírnév. Mióta felesége, Jacinta, 17 évvel korábban meghalt szülés közben, a várt gyermekkel együtt, a tanya már nem volt otthon, és rutinná vált: hajnal előtt keltek, fejték a teheneket, megették a kenyeret, és ügyeltek arra, hogy senki ne ejtse ki a nevét.

Ezért nem tudta azon a reggelen, mitévő legyen egy talán kilencéves, mezítlábas, kosszal borított térdű lány előtt, akinek annyira begyakorlott volt a félelme, hogy még csak sírni sem tudott.

—Hogyan nézhetsz ki?

—Marina Salgado

– És mióta lopsz itt?

A lány összenyomkodta a kukoricacsöveket.

– Ma volt az első állatorvos.

Ezequiel látta, hogy a nő hazudik, de valami mást is látott: Marina nem az út felé nézett kiutat keresve. Folyamatosan a kerítés melletti mesquite fát nézte.

Aztán egy nyögést hallott.

Nincs korszak egy állatnak.

Marina elejtette a kukoricát és elszaladt.

A fa alatt egy régi kendőbe burkolózva feküdt egy kisgyerek. Olyan sovány volt, hogy a csuklói úgy néztek ki, mint az ágak. Marina korát meghaladó fürgeséggel felemelte, és a mellkasához szorította.

– Igen, Toñito. Itt vagyok.

Ezékiel ütést érzett a gyomrában.

— Ön a neve?

-Újra

– Hol vannak a szüleid?

A miradai kikötő bajó.

Ezequiel nem ragaszkodik hozzá

—Belépés

A visszaküldött gyermek

—Nincsenek köztünk semmi

– Nem ezt mondtam. Azt mondtam, gyere be.

Bent a házban Ezequiel babot, tortillákat és meleg tejet tett az asztalra. Marina egyik kezével evett, a másikkal a gyereket tartotta. Apránként, tiszta konyharuhával kellett tejjel etetniük a kisfiút, mert alig volt ereje szopni.

Evés után Marina töredékesen elmesélte a történetet.

Apja, Julián Salgado tuberkulózisban halt meg. Édesanyja, Teresa, hónapokkal később vesztette életét, amikor a Morelia felé tartó teherautója egy viharban lesodródott egy szikláról.

Az egyetlen megjelent családtag Rogelio Cárdenas volt, Teresa testvére.

Rogelio magával vitte Marinát és a kis Antoniót Moreliába. Hónapokig gyámként támogatta őket, és kezelte azt a kevés vagyont, ami a gyermekek nevére maradt.

Mígnem egy nap, minden magyarázat nélkül, feltette őket egy buszra.

–Adott nekünk pénzt két jegyre, és azt mondta, hogy keressük meg apám családját.

– Van itt családod?

—Nem

—Ki jött egyedül?

Marina tardó válaszol.

—2 hónapja

Ezékiel elhagyta Tázátot.

Ez idő alatt egy elhagyatott istállóban, egy kápolna mögött aludtak, és néha egy bádogtető alatt, a piac mellett. Marina edényeket mosogatva vagy eldobott zöldségeket gyűjtve szerzett élelmet. Amikor Antonio megbetegedett, kiment a földekre kukoricát keresni.

Ezequiel kiment a folyosóra.

Tizenhét éven át úgy óvta a magányát, mintha az lenne az egyetlen dolog, ami még az övé. Azonban, ahogy a kukoricásföldre nézett, eszébe jutott, mit mondott neki Jacinta, hogy egy túl sokáig bezárt ház a hiány szagát árasztja.

Visszatérés.

– Van egy szoba a konyha mellett.

Marina felemelte a fejét.

– Tudunk dolgozni.

– Látom én.

– Nem akarom, hogy később azt mondja, tartozunk neki valamivel.

Ezekiel a tekintetét állva tartotta.

– Segítesz nekem a veteményeskertben és a kecskékkel. Cserébe ők itt esznek és alszanak, amíg mi kitaláljuk, mit tegyünk.

Marina Antonióra nézett.

-Rendben van.

A következő napokban engedélykérés nélkül átalakította a házat. Marina már 6 óra előtt felkelt, megette a csirkéket, kigyomlálta a kertet, majd leült a fiúval. Antonio kezdett visszanyerni a színét.

Egy új nő is megjelent a városban: a 71 éves Doña Matilde Alcocer, aki egy fazék atolával érkezett a ranchra.

– A gyerekeknek meleg ételt kell enniük.

Senki sem tudta igazán, honnan jött. Csak annyit tudtak, hogy a templom közelében bérel egy házat, és annyi gyógymódot, növényt és imát ismer, hogy bármelyik orvossal vitatkozni tudna.

Antonio azonnal megkedvelte a lányt.

Marina tovább tartott.

Ezékiel is.

Egyik délután azonban, miközben egy doboz dokumentumot kutatott, Ezequiel megtalálta az esküvői fényképét. Jacinta fiatalnak, komolynak és gyönyörűnek tűnt mellette.

Matilde az ajtóból látta a fényképet.

Az arca megváltozott.

Nem kérdezett semmit.

Ezékiel észrevette.

Napokkal később egy fekete autó érkezett, és végig port kavart az úton.

Egy öltönyös férfi jött le egy mappával a hóna alatt.

Marina, aki vizet adott a csirkéknek, mozdulatlan maradt.

A vödör a földre esett.

– Ő az – suttogta.

Rogelio Cárdenas mosolyogva sétált a folyosó felé.

– Ezequiel úr, az unokaöccseimért jöttem.

Ezékiel közbelépett.

– Nem mennek el.

Rogelio mosolya eltűnt.

Kinyitotta a mappát, és egy hivatalos pecsétekkel ellátott dokumentumot tartott a kezébe.

– Akkor holnap visszajövök a hatóságokkal.

Marina kétségbeesetten ölelte magához Antoniót.

De mielőtt beszállt volna a kocsiba, Rogelio a ház felé nézett, és meglátta Matildét.

Most először ő volt az, aki elvesztette a színét.

Matilde is felismerte.

És Ezékiel megértette, hogy ők ketten valamit titkolnak, ami mindent megváltoztathat.

2. RÉSZ
Azon az estén senki sem vacsorázott békében.

Marina alig nyúlt a babhoz. Antonio az ölében aludt, miközben a lány az ajtót figyelte, mintha Rogelio bármelyik pillanatban visszatérésére számítana.