Aztán meghalt a saját férje, és Zacatecasba költözött rokonokhoz.

A végzetes születés híre későn érte el.

– Sokszor gondoltam rá, hogy eljövök – vallotta be –. Aztán eltelt 2 év, aztán 5, majd 10. Minden évben egyre kínosabb volt megjelenni.

Ezékiel a levelet nézte.

-És most?

– Mert öreg vagyok már, és megértettem, hogy az ember kifuthat az időből, ha vár, hogy kevésbé szégyenkezzen.

Rogeliónak azonban még mindig kellett magyarázatot adnia.

Hónapokkal korábban megpróbált megvenni egy darab földet, amit Matilde örökölt második férjétől, szinte ingyen. Amikor a lány elutasította az üzletet, Rogelio később elküldte neki egy állítólagos jogátruházási okiratot.

Matilde csalásra gyanakodott, és Moreliában érdeklődött felőle.

Így fedezte fel, hogy Rogelio hasonló műveleteket hajtott végre kiszolgáltatott emberek, különösen özvegyek és kiskorúak tulajdonában lévő vagyontárgyakkal.

A nyomokat követve megtudta, hogy a Pátzcuaro régióban járt.

És akkor Salvador atya, egy távoli rokona, megemlítette neki, hogy Ezekiel még mindig ott él.

– Jacintáért jöttem – mondta Matilde –. De amikor megláttam Marinát és Antoniót, rájöttem, hogy Rogelio itt valami rosszabbat csinál.

– Miért nem szólt már az elején?

– Mert gyanúm volt, nem bizonyítékom. És mert féltem, hogy ha rájön, hogy kérdéseket teszek fel, eltünteti a dokumentumokat.

Ezékiel dühös akart lenni. Megvoltak rá az okai.

De Antonio sírni kezdett a szobából, Marina pedig odaszaladt hozzá.

A vita bocsánatkérés nélkül, de kiutasítások nélkül is véget ért.

Másnap Elena hírekkel érkezett.

A hamisított aláírással kapcsolatos panasz számos, Rogeliohoz és a közjegyzőhöz kapcsolódó okirat felülvizsgálatát eredményezte. Hasonló átutalásokat találtak négy olyan kiskorú esetében, akiknek Rogelio gyámja volt.

Nem improvizáció volt.

Ez egy üzlet volt.

Árva gyerekeket keresett, akiknek kisebb örökségük volt, gyámságot kért, beszedte a tartásdíjat, és ha lehetséges, eladta vagy átruházta a vagyont. Utána harmadik felekhez adta a gyerekeket, vagy egyszerűen leállította a támogatásukat.

– Szükségünk van Marinára, hogy tanúskodjon – magyarázta Elena. – De senki sem fogja arra kényszeríteni, hogy egyedül nézzen szembe vele.

Marina az ajtóból hallgatózott.

– Meg fogom tenni.

Ezékiel tagadta.

-Nem kell senkinek semmit sem bizonyítanod.

– Nem miatta van.

A lány Antonióra nézett.

– A többiek miatt van.

A meghallgatást néhány héttel később Moreliában tartották.

Rogelio az ügyvédjével érkezett. Sötét öltönyt viselt, és a haja tökéletesen volt formázva. Tiszteletreméltó embernek tűnt, pontosan azért, mert évekig arra törekedett, hogy annak is tűnjön.

Ügyvédje Marina történetét egy traumatizált kiskorú zavaros beszámolójaként mutatta be. Azt állította, hogy Rogelio soha nem hagyta el unokaöccseit, hanem inkább elszöktek.

Azt is felvetette, hogy Ezékiel, egy gyermektelen és évekig elszigetelt férfi, túlságosan is ragaszkodhatott a családhoz, és akadályozhatja a családegyesítést.

Ezekiel ökölbe szorította a kezét az asztal alatt.

Matilde megérintette a karját.

– Ne add meg nekik, amit keresnek.

Elena először azokat a kifizetéseket mutatta be, amelyeket Rogelio abban az időszakban szedett be, amikor Marina és Antonio az utcán éltek.

Aztán az orvosi dokumentáció.

Aztán a többi kiskorú feljegyzései.

Végül megjelent a Julián Salgado földjeiről szóló oklevél.

A bíró megvizsgálta a halál dátumát, majd az állítólagos aláírás dátumát.

– Cárdenas úr, hogyan magyarázza, hogy Julián Salgado 4 hónappal a halála után írta alá ezt a megállapodást?

Rogelio beszélt az ügyvédjével.

– Nem ismerem a részleteket. Ez egy harmadik fél által végrehajtott eljárás.

Aztán felhívták a közjegyzőt.

Beleegyezett az együttműködésbe a nyomozásban, cserébe azért, hogy vallomását figyelembe vegyék.

Rogelio abbahagyta a mosolygást.

A férfi számos műveletet leírt. Megerősítette, hogy Rogelio elhunyt emberektől szerzett dokumentumokat, régi személyi igazolványokat és aláíró tanúkat.

Julián Salgado írásai ezek közé tartoztak.

Marina sírás nélkül hallgatta.

Amikor rá került a sor, összekulcsolt kézzel lépett az asztalhoz.

A bíró halkan beszélt.

– Annyi időt vehetsz igénybe, amennyire szükséged van.

Marina tagadta.

– Volt elég időm emlékezni.

Elmesélte szülei halálát.

Elmesélte, milyen kedves volt Rogelio az első néhány hónapban.

Aztán kérdezősködni kezdett a tulajdoni lapokról, papírokról, földterületekről és aláírásokról.

Amikor felfedezte, hogy Teresa dokumentumokat hagyott a keresztanyjánál, megváltozott a bánásmódja.

Az élelmiszer szűkössé vált.

Marina hetekig nem járt iskolába, mert gondoskodnia kellett Antonióról.

Végül Rogelio elvitte őket a terminálhoz.

„Mit mondott neked azon a napon?” – kérdezte Elena.

Marina a nagybátyjára nézett.

– Hogy senki sem támogatja ingyen mások gyerekeit.

Rogelio lesütötte a szemét.

– És akkor?

–Pénzt adott nekünk, hogy eljussunk Pátzcuaróba.

– Várta őket valaki?

-Nem.

– Mit csináltál?

Marina mély levegőt vett.

– Vigyáztam a bátyámra.

Elmesélte, hol aludtak, milyen holmikat gyűjtött össze, és azokat az éjszakákat, amikor Antonio reszketett a hidegtől.

Végül a kukoricaföldről beszélt.

–Beléptem Ezekiel úr birtokára, hogy lopjak.

Ezékiel ránézett.

– Elvittem hat kalászt. Amikor rám talált, azt hittem, kihívja a rendőrséget. Letérdeltem, és könyörögtem neki, hogy ne tegye.

A szoba teljesen csendes volt.

– Mit tett?

Marina Ezequiel felé fordította a fejét.

– Adott nekünk enni.

Most először elcsuklott a hangja.

– Aztán adott nekünk egy szobát. Aztán elvitte Antoniót az orvoshoz. Aztán szerzett nekem egy helyet az iskolában. Soha nem kérdezte meg, hogy mit tudna kiszedni belőlünk.

Rogelio közbe akart lépni.

A bíró letartóztatta.

Marina folytatta.