„A nagybátyám azt mondja, hogy azért vagyunk a családja, mert az anyám a nővére volt. Lehet. De amikor Antonio az éhségtől sírt, becsukta az ajtót. Mr. Ezequiel nem is volt rokonunk, és ő nyitotta ki a saját ajtaját.”

Amikor végzett, visszaült a helyére.

Ezékiel nem szólt semmit.

Egyszerűen csak kinyújtotta a kezét.

Marina elvette.

Az ideiglenes ítélet még aznap délután megszületett: Rogelio elvesztette a gyermekek feletti felügyeleti jogot, és csalás, hamisítás, valamint elhagyás miatt büntetőeljárás indult ellene. A többi gyermekkel kapcsolatos ügyet külön folytatják.

Julian földjeit befagyasztották, amíg a csalárd átruházást érvénytelenítették.

Hónapokkal később ismét Marina és Antonio nevére jegyezték be őket felügyelt jogi képviselet révén.

Rogelio és a közjegyző ellen vádat emeltek. A nyomozás számos, az aktákhoz kapcsolódó kiskorú azonosításához vezetett. Nem mindegyikük járt könnyű sorssal, de a Rogelio által felépített rendszer dokumentumról dokumentumra kezdett omladozni.

Ezékiel hitte, hogy a meghallgatás befejezése után minden könnyű lesz.

Tévedett.

Ahhoz, hogy jogilag el tudja tartani Marinát és Antoniót a ranchon, látogatókat kellett fogadnia, számlákat kellett kiállítania, rendbe kellett tennie a szobákat, és bele kellett egyeznie az interjúkba. Azt is bizonyítania kellett, hogy elegendő jövedelemmel rendelkezik.

4 hektárt adott el.

Marina megtudta.

– Nem kellett volna eladnia őket nekünk.

– Nem neked adtam el őket.

Keresztbe fonta a karját.

—Akkor miért?

– Mert szükségünk volt egy ablakra, ami a tél felét sem engedi be, és mert lyuk nélküli cipőkre van szükség.

– Ez nekünk való.

Ezékiel felsóhajtott.

– Akkor hagyd abba az olyan kérdések feltevését, amelyekre már tudod a válaszokat.

Marina elmosolyodott.

Ez volt az egyik első alkalom, hogy anélkül mosolygott, hogy eltakarta volna a száját.

Matilde a közelben szállt meg.

A kapcsolatuk Ezequiellel kínosan alakult. 17 év után sem tudták feldolgozni a történteket, és úgy tenni, mintha az elhagyás nem fájt volna.

Egyik délután odaadta neki Jacinta fényképét.

– Tartsd meg őt.

Matilde tagadta.

– A tiéd.

– Van egy másikunk is.

Elővett egy másolatot, amit Moreliában készíttetett.

Az idős asszony végighúzta az ujját a lánya arcán.

–Úgy néz ki, mint Marina, amikor dühös lesz.

– Jacintát biztosan felbosszantotta volna ez az összehasonlítás.

– Akkor ez egy tökéletes összehasonlítás.

Mindketten nevettek.

Ez volt a megbocsátás.

Nem teljes.

Nem csodaszer.

De elég az induláshoz.

Antonio hónapokkal később kezdett el járni. Az első megszállottsága a kecskék voltak, a második pedig az, hogy mindenhová követte Ezequielt.

Egyik reggel leült az udvaron, felemelte a karját, és így szólt:

-Apu.

Ezékiel megdermedt.

Marina, aki a folyosón csinálta a házi feladatát, lassan felnézett.

Antonio megismételte:

-Apu.

– Fogalma sincs, mit beszél – motyogta Ezekiel.

– Igen, tudja – felelte Marina.

Ezékiel felvette a gyermeket.

Nem vitatkozott újra az ügyről.

Majdnem egy évvel azután a kukoricatáblán töltött reggel után Marina az osztály legjobb jegyeivel tért vissza az iskolából. Ezequiel Moreliába utazott, és több használt könyvvel tért vissza.

Ott hagyta őket az ágyán.

– Az enyémek?

– Nem. A kecskéktől vannak.

Marina végigsimított a takarón.

– Biztosan sokba kerültek.

–Kevesebb, mint amikor éhes vagy, megeteted magad.

– Ezékiel úr…

—Lee.

Azon az éjszakán elment a szoba mellett, és meglátta Marinát egy lámpa mellett, Antoniót pedig mellette aludta.

Amióta ismertem, a lány most először aludt el néhány éjszakát anélkül, hogy széket tett volna az ajtóhoz.

Nem ellenőriztem minden ablakot.

Már nem rejtegetett tortillákat a párnája alá.

Hónapokba telt, mire megértettem, hogy másnap újra lesz reggeli.

Az eset, ami végül összehozta őket, az esős évszakban történt.

Ezékiel éjszaka kiment, hogy ellenőrizze a csatorna kapuját. Megcsúszott a sárban, nekiesett néhány sziklának, és megdöbbent.

Marina észrevette, hogy a lámpa nincs a helyén.

Elment megkeresni.

Átázva, alig eszméleténél volt, találta.

Matild házához rohant segítséget kérni.

Több szomszédnak is sikerült visszahoznia.

Másnap reggel Ezékiel bekötözött karral ébredt.

– Ki talált rám?

Matilde az ajtó felé mutatott.

Marina egy széken ülve aludt, fejét az ágyon nyugtatva, egyik kezével még mindig az övét fogva.

Hetekkel később, amikor Ezequiel újra tudott dolgozni, Marina elárult neki valamit.

– Amikor megtaláltam a csatornában, mondott egy nevet.

Ezékiel abbahagyta a szerszámok rendezgetését.

-Melyik?

—Gábriel.

A csend súlyt váltott.

Ez volt a neve annak a fiának, akit Jacinta a szülés során veszített el.

Ezékiel az udvar felé nézett.

– Ő az én gyerekem volt.

Marina bólintott.

– Azt képzeltem, hogy valaki fontos személy.

– Még csak levegőt sem vett.

Közeledett.

– Amikor ott feküdtél, folyton a nevét ismételgetted.

– Semmire sem emlékszem.

-De igen.

Ezekiel nagyot nyelt.

– Féltél?

-Sok.

– Akkor miért maradtál?

Marina láthatóan meglepettnek találta a kérdést.

– Mert maradtál, amikor féltünk.

Nem volt több mondanivalóm.

Azon az estén mind a négyen vacsoráztak: Ezequiel, Marina, Antonio és Matilde.

Kint a kecskék a kerítésnek csapódtak. Bent Antonio háromszor dobott a földre egy tortillát, Marina panaszkodott, mert másnap vizsgája volt, Matilde pedig Ezequiellel vitatkozott, mert a kávé túl erős volt.

Zajos volt.

Szervezetlen.

Emberi.

Ezequiel emlékezett, milyen lehetett az a ház Jacinta halála után: tiszta szobák, szépen elrendezett edények, teljes csend.