1. RÉSZ
Delia Ávila testvére eladta elhunyt édesanyjuk három lovát, miközben az édesanyja még mindig a kanca nyakán pihent, amely 18 évig a családé volt. Hugo rá sem nézett, amikor azt mondta a vevőnek, hogy jöjjön vissza pénteken egy utánfutóval.

– Nem a tiéd, hogy eladd őket – mondta Delia.

Hugo megcsinálta a seca risát.

A ház az én nevemen van. Az állatok itt vannak. És a végén még férjhez mész. Megoldok egy problémát, mielőtt kicsúszik az irányítás alól.

Másnap reggel 4:20-kor Delia felnyergelte Mosaicát, a sötét foltos appaloosa kancát; maga mögé kötötte Fierrót, egy szürke heréltet, és Morát, egy vemhes fekete kancát. Anyja tenyésztési naplóit bepakolta a nyeregtáskáiba, és elhagyta a chihuahuai galeanai farmot anélkül, hogy elbúcsúzott volna Hugótól.

Úti célja még a szökésénél is furcsább volt: egy Nuevo Casas Grandes külvárosában fekvő tanya, ahol egy Efraín Téllez nevű férfi beleegyezett, hogy találkozik vele azzal a szándékkal, hogy megházasodjanak. A hirdetést Inés, Efraín nagynénje adta fel, elege lett abból, hogy egyedül látja őt szarvasmarhák, kerítések és csend között élni.

Delia két nappal később érkezett meg, porosan, Mosaicán lovagolva, a másik két ló pedig mögötte lopakodott. Inés és Efraín egy kis élelmiszerbolt előtt várták a városban. A nagynéni egy diszkrét nőt képzelt el egy kis bőrönddel. Delia három állattal, kopott csizmákkal és egy hetekkel előre elkészített követeléssel jelent meg.

– Mielőtt a házasságról beszélnénk, a lovak még mindig az enyémek. Az utódaik is. Házassági szerződést és olyan dokumentumokat szeretnék, amelyek minden kétséget kizáróan alátámasztanak.

Inés megszabadult a szájtól.

Efraim először Mozaikára nézett, majd Deliára.

—Jól van

Delia pislogott

—Mi a teendő?

—Ez minden

A helyzet egyszerűsége jobban összezavarta, mint a küzdelem. Efraín egyszerűen csak megkérdezte, hogy mit kell enniük az állatoknak télen.

„Ha valaha is nézeteltérésünk támad, nem lenne logikus, ha tarthatnál egy lovat, de nem tarthatnád meg a földet, ahol legelteti” – mondta.

Ezért javasolt valami még furcsábbat: ha összeházasodnak, 32 hektár legelőt ad Deliának a száraz patak mellett, a nevére íratva.

Az első hónap próbaidőszak volt, bár senki sem nevezte annak. Delia munka közben beszélt. Takarmányárakról, csapadékról, lógenetikáról beszélt, és arról, hogy miért árul el többet egy farmerről egy rosszul kifeszített kerítés, mint a csizmái. Efraín keveset beszélt, de amikor beszélt, soha nem tűnt úgy, mintha egy szót is elpazarolt volna.

Mosaica nem bízott a férfiakban. Mielőtt Delia anyja megvette, egy előző tulajdonos megverte és bezárta. Ha egy idegen lépett be a karámba, a kanca a kerítéshez préselte magát, kiutat keresett, és mutogatta a szeme fehérjét.

Efraín soha nem próbálta megérinteni.

A közelben dolgozott, itatóvályúkat javított, oszlopokat cserélt, bálákat cipelt. Semmi síp, semmi taps, semmi kinyújtott kéz.

„Nem akarod megnyerni?” – kérdezte Delia egy reggel.

–Szerintem nem azzal nyered meg valaki tetszését, hogy üldözöd.

Tizenhét nappal később, miközben Delia körbevezette Mosaicát a karámban, a kanca megállt. Efraín az itatóvályúnál állt, háttal Delianak, és egy szelepet javított. Mosaica egyedül odament hozzá.

Delia lélegzete elállt.

A kanca orrát a vállához, majd a kezéhez nyomta. Efraín nem nyúlt hozzá. Várt.

Mosaica néhány másodpercig ott maradt, majd visszatért Deliához, mintha ellenőrizett volna valamit.

Azon az estén Inés ott találta Deliát, amint kinézett az ablakon.

– Az édesanyád mindig azt mondta, hogy a lovak tudnak dolgokat, ugye?

– Azt mondta, hogy ők előbb ismerték fel, mint mi, hogy ki van biztonságban.

Inés nem válaszolt. Csak a terasz felé nézett, ahol Efraín éppen elzárta a vízcsapot.

Három nappal később megérkezett Lucio Barragán, egy szarvasmarha-tenyésztő, aki arról volt ismert, hogy jó állatokat vesz fel, amikor a gazdáiknak pénzre volt szükségük. Meglátta Mosaicát, és abbahagyta a mosolygást.

– Adok neked 90 000 pesót.

– Nem eladó – felelte Delia.

—120 000.

-Nem.

Lucio olyan mosolyával fordult Efraín felé, mint aki hozzászokott a más férfiakkal való tárgyaláshoz.

„Ha összeházasodnak, barátom, te majd rendet teszel a dolgok között. Egy kanca nem uralkodhat egy ház felett.”

Efraín kinyitotta a száját, de nem jött ki hangon. Összeszorult az állkapcsa. Lucio még jobban elmosolyodott, amikor észrevette a mentális blokkot.

Delia dühösen előrelépett.

Efraim ekkor felemelte a kezét, anélkül, hogy ránézett volna.

– Már válaszolt is neked.

Lucio oldalra billentette a fejét.

-Bocsánat?

Efraín zihálva vette a levegőt.

– A kanca Deliáé. Nem az én döntésem.

Lucio mosolya eltűnt. Mosaicára nézett, majd Deliára.

– Majd meglátjuk, meddig bírja ez az elképzelés, ha beköszönt a tél.

Felszállt és elment.

Delia azt hitte, ezzel vége.

Nem tudtam, hogy Lucio épp most döntötte el, ha nem tudja megvenni Mosaicát, akkor megvárja azt a pillanatot, amikor senki sem tudja megakadályozni abban, hogy elvigye.

2. RÉSZ
Egy héttel később Delia hallotta, ahogy Lucio Efraínt gúnyolja egy Nuevo Casas Grandes-i takarmányboltban.

– Lovakról akartam beszélni Téllezzel, és úgy tűnt, meg kell kérnem a nyelvtől az engedélyt a használatukra.

Két férfi kényelmetlenül felnevetett. Delia berontott.

– Ismételd meg, amikor előtted áll.

Lucio felemelte a kezét.

– Ez egy vicc volt.