– Nem. Egy kanca miatt mondtak nemet, és most azon a férfin vezeted le a bánatodat, aki tiszteletben tartotta a döntésemet.

Azon az estén Delia elmesélte, mi történt, remélve, hogy Efraín örülni fog. Letette a kanalát a tányérra.

– Bárcsak ne tetted volna meg.

A kifejezés bántotta.

– Én védtelek téged.

– Nem kértem, hogy tedd meg.

– Megaláztalak.

– És én döntöm el, melyik harcok az enyémek.

Delia mozdulatlan maradt.

Efraínnak eltartott egy ideig, mire megtalálta a következő mondatot.

– Amikor megkérdezés nélkül beszélsz a nevemben, úgy döntesz, hogy nem tudom egyedül megcsinálni. Ez túlságosan is hasonlít arra, amit veled tett.

A hasonlat úgy csapódott belé, mint egy tonna tégla. Delia emlékezett rá, ahogy Hugo a feje fölött alkudozott a lovaival. Jó szándékkal cselekedett, de Efraínt is ő választotta.

„Túl messzire mentem” – ismerte be.

– Tudom, miért tetted.

– Ettől még nem helyes.

– Nem. De ettől megbocsátható.

Másnap Delia a blokkjairól kérdezett. Efraín sokáig várt a válasszal.

Tízéves korában egy égő vidéki iskola előtt rekedt. Az unokatestvére nem élte túl. Ezután nehézzé vált olyan emberek előtt beszélni, akik kudarcot vártak tőle. A középiskolában a többi fiú játékká változtatta a szüneteit.

–Rájöttem, hogy ha keveset beszélek, kevesebb anyaguk van.

– És milyen segítség?

– Senkinek sem szabadna számolnia a másodperceket.

Delia lenézett Mosaicára.

– Nem számolom őket.

Novemberben elutaztak a polgári anyakönyvi hivatalba, majd egy közjegyzőhöz. Aláírtak egy házassági szerződést, amely kimondta a vagyonelkülönítést. Mosaicát, Fierrót, Morát és minden jövőbeli utódot Delia kizárólagos tulajdonaként ismertek el. Napokkal később a megígért 32 hektár átruházását is hivatalossá tették.

Inés azt hitte, hogy minden hideg egy esküvőhöz.

Delia másképp gondolta. Soha nem kapott még ilyen egyértelmű szerelmi vallomást, mint egy dokumentumot, amely garantálta volna neki a jogot, hogy továbbra is a szerelme birtokosa maradjon.

Nagy ünnepség nélkül házasodtak össze. Inés sírt. Delia is, bár úgy tett, mintha a szél a szemébe fújt volna.

A házasság apróságokkal kezdődött: hajnali kávé, kerítések, régi újságok és a felfedezés, hogy Efraín minden reggel reggeli előtt ellenőrizte a 3 lovat.

Egyik este Delia hallotta, hogy beszél az istállóban. Nem töredezett mondatok voltak. Folyamatos, magabiztos, szinte dallamos hangon szavalt verseket Mosaicának.

Amikor ezt megemlítették neki, Efraín azonnal leállította a beszélgetést.

– Nem fogom senkinek elmondani – mondta Delia. – Csak szeretnék hallani felőled valamikor, ha akarod.

Két nappal később egy verset olvasott a konyhában. Először megbotlott. Delia nem nézett rá; hagyta, hogy a ritmus tegye a dolgát. A harmadik versszakra már áradt a hangja.

Azóta szokássá vált a közös olvasás.

Aztán elérkezett a december.

Jégvihar borította a füvet. Efraín kiszámolta, hogy a széna nem lesz elég. Delia kinyitotta anyja jegyzetfüzetét.

Mosaica és Fierro tudták, hogyan találják meg azokat a dombokat, ahol a szél megtöri a földkéreg felszínét, és könnyen hozzáférhető élelmet hagy maga után. Delia vezette őket. A szarvasmarhák megtanulták követni őket.

A módszer működött.

Fierrót még három szomszédos farmnak is kölcsönadták, amelyek veszteséget szenvedtek el az állatállományukból. Hugo most először akarta eladni az örökségét nemcsak a túlélésre, hanem a nyájak megmentésére is.

Lucio Barragán január közepén tért vissza. A külseje megváltozott. Már nem lovagolt versenylón, és nem viselt makulátlan csizmát.

„Elvesztettem 28 szarvasmarhát” – mondta. „Adok neked 180 ezret a Mosaicáért.”

-Nem.

—200 000.

-Nem.

Lucio Efraínra nézett.

– A feleséged hagyni fogja, hogy a szarvasmarháim elpusztuljanak, mert beleszeretett egy állatba.

– Nem – felelte Efraín. – A szarvasmarháid veszélyben vannak, mert nem voltál hajlandó tanulni. Hozd ide a lovaidat holnap. Megtanítjuk neked a módszert.

Lucio összeszorította az állkapcsát.

– Majd meggondolom.

Delia nézte, ahogy elsétál.

– Nem azért jön vissza, hogy tanuljon.

– Nem – mondta Efraín.

Azon az éjszakán órákon át csapkodott a szél a házba. Delia éjfél körül furcsa érzéssel ébredt. Hallotta a tetőt, az ágakat, Fierro patáinak dobogását.

Aztán megértette.

A Mosaica jászola mellett függő kis bronzcsengő nem csengett.

Az istállóhoz rohant.

A doboz üres volt.

Az ajtó még ép volt.

A reteszt kívülről emelték ki.

A földön, félig friss hóval befedve, bakancsnyomok és egy ösvény vezetett a hegyek felé.

Delia felemelte a lámpát. A kapunál talált valamit, ami egy drótra akadt: egy darab sötét bőrt, rajta az LB monogramgal.

Efraín megjelent mögötte, már kabátban.

Delia addig szorította a bőrdarabot, amíg a körmei a tenyerébe nem vájtak.

– Lucio elvitte őt.

És valahonnan a viharból, messziről, egy harang halk hangja hallatszott, egyetlen egyszer.

3. RÉSZ
Delia egyedül akart menni, de Efraín csak egy másodpercig fogta a karját.

– Gondolkodj 1 percig.

Nem próbálta megállítani. Csak arra kényszerítette, hogy visszaszerezze azt a részét, amit a félelem kitörölt belőle.

Inés értesíteni fogja a szomszédot, és amint jelet kap, kihívja a városi rendőrőrsöt. Delia és Efraín két nyergeslovot, lámpákat, köteleket, takarókat és egy elsősegélycsomagot vittek magukkal. Nem fogják Lucio után eredni, hogy a saját kezükbe vegyék az igazságszolgáltatást. Meg fogják találni Mosaicát, mielőtt a vihar vagy a terep megöli.