A lábnyomok egy szakadékba vezettek fel kelet felé. A szél majdnem olyan gyorsan elmosta őket, ahogy Delia rájuk bukkant.
1 óra múlva eltűntek.
„Ha vakon folytatjuk, elveszíthetjük a lovainkat is” – mondta Efraín.
Delia tudta, hogy igaza van. Lehunyta a szemét.
Először szelet hallott.
Aztán egy rövid nyerítés.
Aztán a kis csengő.
-Alatt.
A vízmosás egy sekély, jéggel borított szakadékba nyílt. Mosaica a mélyben feküdt, szabadon, pánikszerűen forogva. Lucius a szemközti falnak támaszkodott; az egyik lába elromlott az esésben, és a lova eltűnt.
Delia zuhanni kezdett.
„Először Lucius” – mondta. „Mosaia hall engem. Kihűlhet.”
Efraín nem vitatkozott. Egy másik úton ment le.
Delia végig beszélt az ereszkedés során. Nem azért, mert Mosaicának parancsokra volt szüksége, hanem mert a kancának ismerős hangra volt szüksége.
– Itt vagyok. Ne mozdulj. Látlak.
A Mosaic abbahagyta a forgást.
Amikor Delia megérkezett, a kanca annyira erősen nyomta az orrát a mellkasához, hogy majdnem elesett. Delia átölelte a nyakát.
– Ennyi. Megtaláltalak.
Néhány méterrel arrébb Efraínnak sikerült talpra segítenie Luciót. Majdnem 40 percbe telt, mire kihúzták a szakadékból. Lucio fékezhetetlenül reszketett. A lába nem tűnt eltörtnek, de alig bírt rá súlyt helyezni.
A visszaúton néhány elszigetelt mondatot mondott.
– Nem akartam bántani őt.
Délia nem válaszolt.
– Volt egy vevő Juárezben… Eleget fizetett nekem, hogy fedezze a bankszámlámat…
Delia továbbment Mosaica kötelével a kezében.
Hajnalban, vissza a tanyán, Inés leültette Luciót a tűzhely mellé és rögzítette a lábát. Efraín Lucio lovát a karám közelében találta: magától tért vissza.
Amikor Lucio már tisztán tudott beszélni, Delia leült vele szemben.
– Beléptél az istállómba.
-Igen.
– Elloptad a Mosaicát, mert tudtad, hogy soha nem fogja eladni neked.
Lucio lehajtotta a fejét.
-Igen.
– És azt tervezted, hogy eladod.
-Igen.
Delia dühe, amit a kutatás alatt visszatartott, teljes erejével megmutatkozott.
„Anyámnak több mint 20 évébe telt, mire felépítette azt a vonalat. Hugo úgy akarta eladni, mintha régi szerszámok lennének. Elhagytam otthonról, hogy megállítsam. Te mindezt tudtad, és mégis jöttél éjszaka.”
Lucio nem kért bocsánatot. Talán megértette, hogy egy ilyen szó elégtelenül hangzott volna.
– Fel foglak jelenteni – mondta Delia. – Az a tény, hogy kihúztunk a szakadékból, nem törli el a tetteid értékét.
-Értem.
Delia megkönnyebbülten felsóhajtott.
– De a jószágod nem lopott semmit. Fierro 10 napig művelheti a földedet. Az alkalmazottaid megtanulják a módszert. Utána vége.
Lucio értetlenül nézett rá.
-Mert?
–Mert ha az állatokat megbüntetném azért, amit a gazdájuk tett, az egy újabb hülyét csinálna belőlem.
Egy vidéki járőr délelőtt érkezett. Később Delia elment az ügyészségre, hogy hivatalos feljelentést tegyen, és benyújtsa a lakatról, az ujjlenyomatokról, a bőrdarabról és Lucio vallomásáról készült fényképeket. Nem történt azonnali igazságszolgáltatás, és az udvaron sem láttak bilincseket. Nyomozást indítottak, és a folyamat hónapokig eltartott.
Delia ezt jobban szerette.
A törvénynek úgy kellett működnie, hogy a haragot látványossággá nem változtatta.
A tél folytatódott.
Fierro Lucio farmján és két másik birtokán dolgozott. Mosaica Efraín szarvasmarháit a hegyeken át terelgette, ahol a szél ösvényeket vájt a jégbe. Mora, aki egyre nehezebb lett a terhesség miatt, menedéket talált.
A veszteségek kisebbek voltak, mint amire mindenki számított.
Februárban Efraín vacsora után elvitte Deliát az istállóba. Egy könyv volt a kezében.
2 verset olvasott fel.
A harmadiknál megállt.
Delia várt. Nem számolta a másodperceket.
„Szeretlek” – mondta.
A szó elegancia, zene és védelem nélkül lógott a levegőben.
Delia úgy érezte, hogy minden kifejezés, amit általában használna valami magyarázatára, eltűnik.
-Én is szeretlek.
Mosaicát nyugodtan felhorkant a dobozából.
Efraín elmosolyodott.
Márciusban Mora még hajnal előtt megindult a vajúdás. Delia 90 percet töltött vele, amíg egy vizes, esetlen és foltos baba a szalmaszálra nem esett.
Egy csikó volt.
Amikor Efraín belépett, az állat próbálta megérteni, mire valók a lábai.
– Nézd meg! – suttogta.
Delia a csikóra nézett, majd a férjére.
A dokumentumok szerint a gyermek is kizárólag az övé volt. Ez a záradék volt az első határ, amit Delia felállított, hogy biztonságban érezze magát.
Most már megértette, mire is való valójában a határ: nem arra, hogy megakadályozza az embert abban, hogy adjon valamit, hanem hogy biztosítsa, hogy amikor ad, az választás kérdése legyen.
– A tiéd.
Efraín összevonta a szemöldökét.
-Nem.
-Igen.
– Delia, ez a vér az édesanyádtól származik.
– Ezért én dönthetem el, mit kezdek vele. Senki sem vesz el tőlem semmit. Neked adom.
Efraín a csikóra nézett.
– Akkor kell neki egy név.
Delia a költészet éjszakáira gondolt, arra a hangra, amelyet férje évekig rejtegetett, mert az emberek gúnnyal emlegették a szüneteit.
—Szalmo.
Efraín felnézett.
Azonnal megértette.
„Zsoltár” – ismételte meg.
Hónapokkal később Lucio ügye bíró elé került. Beismerte a lopást, kifizette a kártérítés egy részét, és alávetette magát a bíróság által meghatározott feltételeknek. Delia sem bosszút nem állt, sem együttérzésből nem vonta vissza a feljelentést. Hagyta, hogy a következmények kibontakozzanak.
Lucio tartott néhány szarvasmarhát.
Megtartotta azt a módszert is, amit korábban megvetett.
Ez Deliának elég volt.
