Egy milliárdos szegénynek tetteti magát egy vakrandin; egy pincérnő kedvessége teljesen megváltoztatja a terveit.

1. RÉSZ

A nő Alejandro lábára öntötte a jeges vizes pohárt, és hagyta, hogy az egész étterem hallja.

„Még ha te lennél is az utolsó férfi Mexikóban, akkor sem járnék veled újra. Nem kell egy lúzert támogatnom.”

Felkapta a dizájnertáskáját, és az ajtó felé indult anélkül, hogy kifizette volna a 8500 pesós bort, amit ő maga rendelt.

Alejandro Serrano ülve maradt, viseltes inge, átázott nadrágja volt, és tucatnyi szem szegeződött rá.

A Casa Belliniben senki sem tudta, hogy a feltételezett munkanélküli férfi vagyonát 49 milliárd pesóra becsülik.

Senki, kivéve őt.

A 35 éves Alejandro a Centinela Digital, Guadalajara legfontosabb kiberbiztonsági cégének alapítója volt. Birtokolt házakat, autókat, egy magánrepülőgépet, és az ország bármelyik éttermébe bejuthatott.

Ő is mélységesen boldogtalan volt.

Öt éven át olyan nőkkel találkozott, akiket lenyűgözött a bankszámlája. Néhányan a vagyonát kutatták az első randevú előtt. Mások úgy tettek, mintha imádnák az ötleteit, miközben az ingatlanjairól kérdezősködtek.

Alejandro azon kezdett tűnődni, hogy vajon bárki is képes lenne-e szeretni őt, ha mindent elveszítene.

Így született meg egy ötlet, amit legjobb barátja nevetségesnek nevezett.

„Ez nem egy romantikus film” – figyelmeztette Santiago Vega, a cég operatív igazgatója. „Szörnyű ötlet szegény embernek öltözve megjelenni, hogy próbára tegyen egy nőt.”

Alejandro begombolta az ingét, amit egy használtcikk-boltban vett.

– Valentina azt mondja, hogy jobban értékeli egy férfi szívét, mint a pénztárcáját.

—Valentina luxuslakásokat árul Polancóban, és csak akkor posztol magáról fotókat, amelyeken menhelyeken segít, amikor kamerák vannak a közelben.

– Kétség esetén megadom neki a jogot.

– Adok neked 10 percet, mielőtt rádöntöm az italt.

Alejandro kölcsönkért egy régi Nissan Tsurut az egyik karbantartótól. Otthon hagyta a drága telefonját, de elfelejtette levenni a több mint 6 millió peso értékű svájci óráját.

Valentina Lozanóval egy exkluzív alkalmazáson keresztül ismerkedtem meg. Üzeneteiben a szolidaritásról, az egyszerű életről és a hiteles kapcsolatokról beszélt.

De amikor megérkezett a Casa Bellinibe, egy szerény olasz étterembe a Roma negyedben, az arcán azonnal undor tükröződött.

Kifogástalan fehér ruhát viselt, és egy bélelt kézitáskát tartott a mellkasához, hogy ne érjen az asztalhoz.

„Ez valami vicc?” – kérdezte.

— Az étel jó.

– A ruhádra gondolok.

Alejandro zavartan elmosolyodott.

– Nehéz dolgok vannak. Saját vállalkozásban dolgozom, kisvállalkozásoknak tervezek logókat.

– A profilodban az állt, hogy a technológiai szektorban dolgozol.

—Tervezés technológiai vállalkozások számára.

Valentina fogta a telefonját, és letette az asztalra, készen arra, hogy kitaláljon egy vészhelyzetet.

Ebben a pillanatban közeledett Mariana Cruz, a pincérnő.

29 éves volt, haját műanyag csattal fogta hátra, és a szeme alatt a fáradtság jelei látszottak. 12 órát dolgozott. Édesanyja, Elena veseelégtelenségben szenvedett, és műtétre volt szüksége a dialízis folytatásához.

Mariana felfüggesztette kórházi adminisztrációból szerzett mesterdiplomáját, és elfogadta az összes rendelkezésre álló műszakot.

Ennek ellenére őszintén elmosolyodott.

– Jó estét kívánok. Mariana vagyok. Megkínálhatok valami itallal?

Valentina rá sem nézett.

—Ásványvíz zöld citrommal, ne sárgával. És ellenőrizd, hogy a pohár tiszta-e.

– Természetesen. És önnek, uram?

– A sima víz is megfelel. Köszönöm, Mariana.

Amikor a pincérnő elment, Valentina Alejandro felé hajolt.

„35 éves vagy, eladósodtál, és egy olyan autót vezetsz, ami úgy néz ki, mintha mindjárt szétesne. Elvárod egy komoly nőtől, hogy elfogadja ezt az életet?”

– Tegnap azt mondtad, hogy a jellem az igazi gazdagság.

– Ez egy metafora volt.

– Arról is beszéltél, hogy egyszerűen kell élned.

– Az egyszerűség a fényképekre való. Fenn kell tartanom egy életszínvonalat.

Mariana visszatért az italokkal.

Valentina kinyitotta az étlapot, és kiválasztotta a legdrágább üveget.

– Hozd el a tartalék Barolót.

Mariana elolvasta az árat.

– Kisasszony, az az üveg 8500 pesóba kerül.

–Tudok olvasni. Fizetni fog.

Mariana Alejandro kopott ruháira nézett.

Biztonságos?

Alejandro bólintott, kíváncsi volt, meddig fog elmenni társa kegyetlensége.

A következő néhány percben Valentina gúnyt űzött a karrierjéből, az autójából és az állítólagos lakásából, ahol lakott.

Aztán meglátta az órát az ujja alatt.

„Te is hordasz utánzatokat?” – nevettem. „Ez a hamis óra a legszomorúbb dolog, amit ma este láttam.”

Alejandro letakarta az eredeti darabot.

– Ajándék volt.

– Hazug vagy és egy vesztes.

Felállt, fogta a poharat, és vizet öntött rá.

—Legyen csodálatos élete pénzérméket számolva.

Amikor eltűnt, a többi vendég elkapta a tekintetét.

Mariana egy tiszta törölközővel tért vissza.

– Nagyon sajnálom, amit tett.

–Én úgy döntöttem, hogy eljövök. Azt hiszem, pontosan azt kaptam, amit kerestem.

Mariana a nyitott üvegre nézett. A vezető, Roberto Peralta, levonta az alkalmazottak béréből azokat a vásárlásokat, amelyeket a vásárlók nem voltak hajlandók kifizetni.

Ha az a férfi valóban szegény volt, egy 8500 peso adósság jövedelem nélkül hagyhatta volna.

– Ne aggódj a bor miatt – suttogta.

– Hogy érted ezt?

– Azt kell mondanom, hogy rossz üveget nyitottam ki.

– A főnököd felszámíthat érte díjat.

– Talán. De nem te rendelted. Nem kellene fizetned valaki más kegyetlenségéért.

– Mariana, ezt nem engedhetem meg.

A nő az asztalra tette a kezét, hogy megakadályozza a férfit abban, hogy elővegye a pénztárcáját.