„Én téged választottalak” – mondta a férj beteg feleségének; azonban néhány hónappal később, amikor látta, hogy a nő egy másik férfival boldog, teljesen lesújtotta.

–Én Renatát választottam, Valeria. Nem fogok veled házasságban élni csak azért, mert rákos vagy.

Adrián Morales minden egyes szót a bőrönd mellett ejtett ki, amit az ajtó közelében hagyott.

Valeria Duarte karján még mindig látszott a reggeli vérvétel nyoma. Az onkológusa alacsony fehérvérsejtszámról, további kemoterápiás kezelésekről és elhalaszthatatlan műtétről beszélt neki. A férje mégis úgy állt előtte, mintha a legsürgetőbb dolog az lenne, hogy elmeneküljön, mielőtt megkérik, hogy maradjon.

A frissen vasalt ing, a fényesre fényesített cipő és a tökéletesen bezárt bőrönd elárulta, hogy a döntés még nem aznap délután született meg.

– Mióta vagytok együtt?

Adrián elnézett Guadalajara fényei felé.

— Néhány hónap.

– Hány az „egyes”?

– 7, talán 8.

Valeria felismerte a nevet. Renata Luján Adrián cégének marketingkoordinátora volt. Vacsorákról, konferenciákról és üzleti utakon készült fényképeken szerepelt mellette. Valeria észrevette a közelségüket, de meggyőzte magát, hogy a betegség okozta félelem eltorzítja a gondolatait.

Most már megértette, hogy a megérzése nem hazudott.

– Tudja, hogy rákos vagyok?

– Tudja, hogy a házasságunknak már rég vége.

Valeria a csészére nézett, amit Adrián aznap reggel használt, a gyógyszerek listájára, amiket megígért, hogy elhoz, és a székre, ahol előző este aludt.

– Nem ezt kérdeztem. Tudod, hogy beteg vagyok?

Adrian türelmetlenül felsóhajtott.

– Igen, de ez nem változtat azon, ami köztünk történt.

Valeria levette a gyűrűt a feldagadt ujjáról, és az asztalon hagyta.

– Akkor menj el még ma. Ne gyere ide vissza aludni.

A nő nyugalma jobban zavarta, mint egy sikoly.

– Megvárhatom a műtéted utáni időt a válókereset benyújtásával. Továbbra is én fogom fizetni az egészségbiztosításodat.

Hangjában az a kiszámított szelídség csengett, mint aki nagylelkűnek akar tűnni.

– Miért cserébe?

– Légy diszkrét. Ne keverd bele a céget, és ne keresd Renata családját. Ne csinálj ebből háborút.

Valeria érezte a kemoterápia okozta fémes ízt a szájában.

– Minden, a pénzzel vagy a válással kapcsolatos ügyet írásban fogunk intézni. És előzetes értesítés nélkül nem engedünk vissza.

Miközben felvette a kulcsait, Adrián elejtett egy kék kulcstartót. Valeriának sikerült elolvasnia a „Horizonte Ingatlaniroda” feliratot, mielőtt elrejtette.

„Egy ügyfélé” – magyarázta, pedig nem is kérdezte meg.

Adrian abban a reményben távozott, hogy a lány talán felhívja, mielőtt a lift ajtaja bezárul.

Valéria nem tette.

Egy üres pohárba tette a jegygyűrűjét, egy cukorzacskó mögé. Aztán bevette a gyógyszerét, megmérte a lázát, és lefeküdt a kanapéra.

Éjfél körül remegve ébredt.

A hőmérő 38,5 fokot mutatott.

Dr. Camila Herrera egyértelmű volt: a kezelés ezen szakaszában fellépő bármilyen láz azonnali ellátást igényel.

Valeria felhívta Adriant.

Az első hívás a hangpostára ment. A másodikat elutasították. Harmadszorra egy automatikus üzenet jelent meg:

„Elfoglalt vagyok. Holnap felhívlak.”

Megpróbált felállni, de a térdei felmondták a szolgálatot. Ezért felhívta Ximenát, a legjobb barátnőjét és korábbi asszisztensét a cukrászdában, amely ideiglenesen bezárt a kezelése miatt.

Ximena 20 perccel később érkezett meg pizsamanadrágban, kifordított pulóverben, és a haját a szokásos módon fogta össze.

– Hol van Adrián?

– Egy másik nővel ment el.

Ximena összeszorította a száját.

– Először a kórházba megyünk. Aztán majd eldöntöm, mennyi sértést érdemel.

A tesztek veszélyes mértékű immuncsökkenést mutattak ki Valeria immunrendszerében. Az éjszakát gyógyszerek és intravénás folyadékpótlás mellett töltötte.

Másnap reggel Dr. Camila átnézte a dossziét.

—Adrián továbbra is vészhelyzet esetén értesítendő személyként szerepel. Próbáljuk megtalálni.

A szégyen jobban égette, mint a kezébe szúrt tű.

—Távolítsd el a neved. Írd be Ximena nevét.

– Tedd le! – mondta a barát a székből. – És azt is vedd figyelembe, hogy akkor is válaszolok, ha a blúzom fordítva van rajtam.

Miután kiengedték a kórházból, Valeria beleegyezett, hogy két napot töltsön édesanyja, Rosa házában. Azonban nem engedte, hogy bárki elvigye a lakása kulcsait, vagy hogy eldöntse, hol lakjon.

„A segítés nem jelenti azt, hogy átveszed az összes döntésemet” – figyelmeztetett.

Doña Rosa bólintott, bár nehezére esett neki.

Amikor Valeria visszatért a lakásába, megpróbált fizetni egy doboz antibiotikumért, de a kártyát elutasították.

Megnyitotta a banki alkalmazását, és megkereste azt a számlát, ahová az apja örökségét vezették. Ezt a pénzt orvosi költségekre és a tlaquepaque-i La Casa de Canela cukrászdája újranyitására szánták.

1 480 000 peso hiányzott.

Valeria háromszor frissítette a képernyőt.

A bankszámlakivonatokon az átutalások kisebb összegekre bontva szerepeltek. Némelyiken olyan leírások szerepeltek, mint a „tartalék”, „előleg” és „bútor”. Szinte mindegyiknek ugyanaz volt a neve:

Horizon Ingatlan.

Ximena emlékezett a kék kulcstartóra.

– Hívd fel Adriant!

Valeria megragadta a csuklóját.

-Még nem.

Minden egyes mozdulatot lefényképezett, feljegyezte a tranzakciószámokat, és megkérte a bankot, hogy blokkolják az összes korábbi hozzáférést. Az alkalmazott megerősítette, hogy hónapokkal korábban valaki megváltoztatta azt az e-mail címet, ahová a riasztásokat küldték.

A kemoterápia alatt Adrián felajánlotta, hogy kifizeti a számlákat, mert Valeria a kezelések után folyton elfelejtette a randevúkat. Adrián hozzáférést engedett neki a számlákhoz, azt gondolva, hogy egy házimunkát delegál.