– Talán. De a gondoskodást pénzként használtad. Először biztosítást ajánlottál, hogy megvásárold a hallgatásomat. Most a jelenlétedet ajánlod fel, hogy megmentsd a házasságot.

– Kezdhetjük újra.

–Beszéljen az ügyvédekkel a pénzről. Ne hívjon többé másik számról.

Blokkolta a kontaktust.

Gabriel nem kérdezte meg, mit mondott Adrian.

– Haza akarsz menni?

Valeria fáradt volt, égett a bőre, és még hetekig tartó kezelés állt előtte.

– Nem. Vacsorát akarok.

Hónapokkal később duzzanat jelent meg a heg közelében. Az orvos biopsziát rendelt el. A félelem olyan erővel tért vissza, hogy Valeria úgy érezte, mintha visszakerült volna az első napba.

Amíg az eredményre vártunk, megérkezett a végső közvetítés.

Renata üzeneteivel, banki adataival és orvosi időpontjaival szembesülve Adrián már nem tehetett úgy, mintha nem tenne semmit.

„Valeria soha nem engedélyezte az átutalásokat” – ismerte be. „Hozzáfértem a pénzhez, és használtam is. Azt hittem, vissza tudom fizetni, mielőtt megtudja.”

Az ügyvédje lesütötte a tekintetét.

„Nem a rák indította el a kapcsolatot” – folytatta Adrián. „Már Renatával voltam. Amikor megtudtam a diagnózist, féltem. Az édesanyám rákban halt meg, és nem akartam ezt újra átélni.”

Valeria megértette a félelmét, de nem vette össze elég bocsánatkérésnek.

– A félelem megmagyarázza, miért menekültél el. Nem magyarázza meg, miért loptál.

Adrián beleegyezett, hogy eladja a lakást, visszaadja az 1 480 000 pesót a korrekcióval együtt, lemond minden jogáról a La Casa de Canelával kapcsolatban, és aláírja a válási papírokat.

Mielőtt elment, letette a jegygyűrűjét az asztalra.

– Sajnálom, hogy egyedül hagytalak, amikor a legjobban féltél.

–Remélem, megtanulod, hogy ne menekülj el a következő ember elől, akinek szüksége van rád. De az a személy nem én leszek.

Öt nappal később Dr. Camila felhívta Valeriát.

A biopszia nem mutatott ki rosszindulatú sejteket.

A gyulladás a kezelés által okozott fibrózis volt. A vizsgálatok nem mutattak ki aktív betegséget.

Doña Rosa befogta a száját és sírni kezdett.

– Megölelhetlek? – kérdezte.

Valéria elmosolyodott.

-Most már igen.

Ximena felsikoltott, amikor meghallotta a hírt. A pékség vendégei tapsolni kezdtek, fogalma sem volt, mit ünnepelnek pontosan. Gabriel két másodpercig hallgatott.

Lehetek most már boldog?

– Most már megteheted.

A La Casa de Canela hivatalosan februárban nyitotta meg újra kapuit. Egy belső ajtó kötötte össze Gabriel kávézó-könyvesboltjával, de minden üzletnek megvolt a saját könyvelése, személyzete és külön bejárata.

Ximena partner és menedzser lett. Az új emléktáblán ez állt:

Cinnamon House
Valeria Duarte és Ximena Reyes

Adrian vezetékneve eltűnt.

A megnyitó reggelén Valeria egy kötényt viselt, amelyre a nevét hímezték. Haja rövid hullámokban nőtt vissza. Jobb karja még mindig elfáradt, és a sebhely rejtve maradt a ruhája alatt, de ezeket a dolgokat nem kellett elrejteni.

Gabriel figyelte, ahogy a nő felemel egy tálcát.

– Segítséget kérsz?

Valeria letesztelte a mérleget.

– Ezt elvihetem.

Közel maradt hozzá anélkül, hogy megérintette volna.

A nap végére a polc üres volt, az asztalok tele voltak morzsákkal, és a hely kávé-, narancs- és fahéjillatot árasztott.

Valamivel később Adrián visszaküldte az utolsó pesót. Mellékelt egy levelet, amelyben kijelentette, hogy megkezdte a terápiát, és elismerte, hogy a pénz nem tudja helyrehozni az elhagyást. Valeria elküldte a levelet a jogi osztálynak, de nem kapott választ.

Gabriellel való élete nagy ígéretek nélkül bontakozott ki. Néha elkísérte orvosi vizsgálatokra. Máskor Ximena vagy Doña Rosa ment. Senki sem használta fel jelenlétét a szerelem bizonyítékaként.

Egyik este Gabriel egy utazási brosúrát hagyott a pulton.

– Négy nap szünet van a kontrollvizsgálatok között. Arra gondoltam, elmehetnénk a strandra.

– Sok lépcső van a szállodában?

– Nem ellenőriztem.

–Akkor nézd meg. A lábad jobban panaszkodik, mint a karom.

Gabriel egy másik, földszinti szobákkal rendelkező szállodát keresett. Nem kellett úgy tenniük, mintha a testüknek nem lennének korlátai, hogy az utazás gyönyörű legyen.

Miután bezárta a boltot, Valeria megérintette apja régi jegyzetfüzetét, és lekapcsolta a konyhai villanyt. Aztán eltette a kulcsokat a táskájába.

Gabriel kinyújtotta a kezét anélkül, hogy meghúzta volna.

Valeria összefonta az ujjait az övével, és elindultak Tlaquepaque utcáin.

A jövő továbbra sem kínált garanciákat. Lesznek még értékelések, nehéz napok és félelmek, amelyek nem fognak teljesen eltűnni.

De Valeria már nem várta el, hogy valaki eldöntse, megérdemli-e a választást.

Visszaszerezte a pénzét, az üzletét és a nevét is.

Megtanulta elfogadni a segítséget anélkül, hogy feladná a szabadságát.

És mindenekelőtt ő választotta magát.