Nem gondolta volna, hogy ezzel lehetőséget ad neki, hogy ellopja a jövőjét.

Adrian másnap megjelent, hogy elvigye a ruháit.

„Blokkoltad a fiókjainkat” – panaszkodott.

– Letiltottam a hozzáférésedet a pénzemhez.

Valeria letette a bankszámlakivonatokat az asztalra.

– Mit vettél a Horizonte-ban?

– Befektetés volt. Azt terveztem, hogy elmagyarázom neked, ha jobban leszel.

– Hol van az ingatlan?

Adrian a szoba felé indult.

– A pénz nem tűnt el. Vagyonná vált.

– Kinek a nevében?

Elkezdte hajtogatni az ingeit.

– Vissza tudom adni egy részét, ha aláírunk egy egyszerű válási megállapodást.

– Nincs „rész”. Minden az enyém volt. Apám öröksége volt.

– Kezelés alatt állsz. Egy tárgyalás kimeríthet, befolyásolhatja a biztosításodat, és olyan dolgokra deríthet fényt, amelyek senkinek sem szolgálják a legjobb érdekeit.

Valeria felismerte a rejtett fenyegetést abban a feltételezett aggodalomban.

– Renata a lakásban lakik, ugye?

Adrian szavai előtt csend fogadta.

– Ne rontsd el a helyzetet, mint amilyen.

– Apám pénzét arra használtad, hogy házat építs a szeretőddel, miközben én kemoterápiát kaptam. Magyarázd el, melyik verzió lenne a rosszabb.

Mielőtt elment, Adrian otthagyott egy mappát régi fiókokkal.

– Én is fektettem be a La Casa de Canelába. Ne felejtsd el ezt.

Valeria követelte a cukrászda kulcsait. A férfi olyan arckifejezéssel adta át, ami egy pillanatra felfedte valódi haragját.

– Hagyod, hogy mások töltsék meg a fejed ötletekkel.

–Az átutalások a számlámon voltak. Senkinek sem kellett a fejembe ültetnie őket.

Másnap Valeria meglátogatta a La Casa de Canelát Ximenával és Doña Rosával.

A bolt már majdnem két hónapja zárva volt. Állott liszt, nedves fa és a falra tapadt fahéj szaga terjengett. Vékony porréteg borította a pultot, amelyet az apja épített.

Doña Rosa a kivilágítatlan kemencéket nézte.

– Eladhatnád a felszerelést, hogy fedezhesd a kiadásaidat.

Valeria kinyitott egy fiókot, és megtalálta apja receptfüzetét. A lapok között ott volt a kukoricás sütemény kézzel írott, kávéfoltos receptje.

Ez a vállalkozás már azelőtt létezett, hogy Adrian belépett az életébe.

„Nem fogom eladni a sütőket” – döntötte el. „De azt sem fogom színlelni, hogy úgy tudok dolgozni, mint régen.”

Ximena előhúzott egy listát azokról, akik azt kérdezték, mikor térnek vissza.

– Néhány paranccsal kezdhetjük.

– És fizetést is fogsz kapni. Nem akarok titkos áldozatokon alapuló segítséget.

Ximena lesütötte a tekintetét.

– Éppen elfogadni készültem egy állást egy másik pékségben.

Valeria félelmet érzett, de nem hibáztatta érte.

– Ha el kell fogadnod, megértem.

– Ki akarom próbálni itt. Egy feltétellel: nem engedem, hogy te játsszd a hőst.

Azon a reggelen nem kapcsolták be a sütőket. Takarítottak, átnézték a szerződéseket, és egy rövid étlapot terveztek. Anélkül, hogy észrevették volna, elkezdtek valami fontosabbat újjáépíteni, mint egy cukrászdát.

Jimena Prado ügyvéd megerősítette, hogy az örökség Valeria kizárólagos tulajdona. A számlához való hozzáférés nem jelentette azt, hogy jogosult volt a pénz felhasználására.

„Bizonyítanunk kell az eredetet, a célállomást és az eltitkolás szándékát” – magyarázta. „Őrizzék meg az üzeneteket, dátumokat, orvosi jelentéseket és a banktól érkező összes kommunikációt.”

Az első áthelyezések február 3-án kezdődtek.

Valeria március 18-án kapta meg a diagnózist.

Adrián azért nem keresett másik nőt, mert a betegség legyűrte. A kapcsolat, a lakás és a hazugság már létezett, mielőtt tudta volna, hogy rákos.

Ez a felismerés fájt, de egyben le is vett egy terhet a válláról. A teste nem tette tönkre a házasságot. Adrián a betegséget ürügyként használta fel arra, hogy igazoljon valamit, amit már amúgy is tett.

Miközben az ügyvéd Horizonte dokumentumait kérte, a La Casa de Canela megkapta az első megrendelését.

Gabriel Navarro, az üzlettel szemben található kávézó-könyvesbolt tulajdonosa, 60 adag könyvre szorult egy bemutatóhoz.

– Nem tudok 60-at elkészíteni – vallotta be Valeria –. 40-et tudok szállítani, kétféle ízzel, ha te gondoskodsz az elkészítésükről.

Gabriel nem próbálta sajnálni, és nem is kért tőle kedvezményt.

– Akkor tudnom kell, hogy milyen időkeretet tudsz ma ígérni, nem azt, amelyet korábban ígértél volna.

Megegyeztek, hogy narancsos süteményt és kukoricalepényt sütnek. Gabriel előre kifizette a felét, és mindent írásba foglalt.

Amikor kijött, Ximena elmosolyodott.

– Tetszik.

– Olyan vagy, mint bármelyik ügyfél, aki időben fizet.

– Igen, az is. De úgy beszélt veled, mintha süteményt venne, nem pedig valami ügyet pártolna.

A munka nehezebbnek bizonyult a vártnál.

A tészta felénél Valeria jobb keze elgyengült, és egy spatula a földre esett. A kezelés megváltoztatta az ízérzékelését, ezért jóváhagyott egy túl édes tölteléket.

„Újra kezdem” – mondta.

Ximena a kamra előtt állt.

– Megmutatod, mit kellene kipróbálnom, és én eldöntöm, hogy kiegyensúlyozott-e.

A segítség elfogadása megsebezte a büszkeségét. Valeria évekig azt hitte, hogy a tulajdonos szerepe azt jelenti, hogy minden lépést ő irányít. De a rendelés készen állt, és aznap este ismét sütemények illata töltötte be a boltot.

Gabriel összeszedte a dobozokat, kifizette a többit, majd elküldte a morzsákkal borított, üres asztal fényképét.

3 vásárló szeretett volna rendelést leadni.

Napokkal később azt javasolta, hogy foglaljon le egy polcot a kávézójában a La Casa de Canela termékeinek.

– Nem ígérhetek nagy produkciót – figyelmeztetett Valeria.