Egy herceg szegénynek tetteti magát, hogy feleséget találjon, de végül beleszeret egy kedves fiatal falusi lányba, aki soha nem nézte le.
1808-ban, amikor Új-Spanyolország útjain még postakocsik, öszvérhajcsárok és a király katonái közlekedtek, azt mondták, hogy Don Sebastián Altamirano y Mendoza volt a leggazdagabb ember Guanajuato, Valladolid és Querétaro között.
Birtokokkal, bányákkal, malmokkal és több ezer szarvasmarhával rendelkezett. 34 évesen örökölte Valdeoro márki címét, egy megszámlálhatatlan szobás rezidenciát, és egy olyan vagyont, amelyből egész falvak élhettek volna.
Sebastiannak azonban elege lett.
Négy éven át a legbefolyásosabb családok próbálták hozzáillő lányt adni neki.
Úgy tűnt, mindannyian imádják őt.
Az egyik azt állította, hogy szereti a lovakat, mert ő tenyészti a méneket, bár később elájult, amikor az egyik mén nyerített a közelében. Egy másik azt állította, hogy gondoskodik a szegényekről és alamizsnát osztogat Sebastian előtt, de még aznap délután szóbeli megkorbácsolást rendelt el egy szobalány megkorbácsolására, amiért csokoládét öntött a ruhájára.
Sebastian végre megértett valami fájdalmasat: azok közül a nők közül egyik sem látta a férfit.
Látták Valdeorót.
Látták a földjeiket.
Látták a címet.
Egy kora reggel eltette pecsétgyűrűjét egy bőröndbe, hímzett kabátját pamutingre cserélte, és lovával együtt elhagyta a haciendát.
Azt mondta adminisztrátorának, Don Ramiro Castañedának:
– Két hét múlva visszajövök. Ha kérdezel, északon ingatlanokat nézek meg.
De délre lovagolt.
San Jerónimo del Encinóba érkezett, egy dombok között megbúvó kisvárosba, ahol senki sem ismerte az arcát.
Ott egyszerűen Sebastianként mutatkozott be.
A kovácsnak, Tomás Barragánnak, segítőre volt szüksége, és beleegyezett, hogy élelmet és egy ágyat ad neki a kovácsműhely padlásán munkáért cserébe.
Sebastian értett a fémhez. Az apja mindig is azt vallotta, hogy egy olyan ember, aki nem tudja használni a kezét, ne legyen a kezében azok felett, akik igen.
Három napig kalapálta a patkókat, amíg égni nem kezdett a válla.
A baleset a negyedik napon történt.
Egy fogó megcsúszott.
A vörösen izzó vas súrolta a bal kézfejét.
Sebastian káromkodott, és elejtette a darabot.
Tamás alig nézett fel.
– Menj Elenával.
-WHO?
– A gyógyszerésznő. Két utcával arrébb. Ha nem gyógyít meg, meg kell tanulnod egy kézzel kalapálni.
Sebastian egy fehér falú, sötét gerendás kis gyógyszertárba érkezett.
A hely rozmaring, árnika, nádszesz és menta illatát árasztotta.
A pult mögött egy körülbelül 27 éves nő állt, aki leveleket zúzott össze egy mozsárban.
Egyszerű kék ruhát viselt, a könyökénél foltokkal. Sötét haját szalaggal kötötte hátra.
Amikor ezt meglátta, azonnal elhajította a habarcsot.
– Mutasd meg azt a kezet!
Nem kérdezte meg, mennyi pénze van.
Nem vizsgálta meg a csizmáját, hogy kiszámolja, tud-e fizetni.
Csak a sebet látta.
Sebastian leült.
– Hülyeség volt tőle.
—Az égési sérülések gyakran így kezdődnek.
Kibontotta a nedves kendőt.
– Második osztály. Szerencsés volt.
Friss aloe verából, körömvirágból és egy Sebastian számára ismeretlen készítményből álló pasztát kente fel.
– Ez majd enyhíti a hőséget. Gyere vissza holnap.
Sebastian néhány érmét keresett.
Elena megrázta a fejét.
—Guárdelas.
– Tudok fizetni.
– Tomás megjavította a tetőmet tavaly télen, és soha nem akart fizetni érte. Mondjuk úgy, hogy elszámolunk.
Sebastian elmosolyodott.
– Szóval azért küldött ide, hogy megspórolja a fizetséget.
Most először nevetett.
– Ez is Tomásra hasonlít.
Miután befejezte a kötözést, megkérdezte:
-Hogy hívják?
Sebastian automatikusan válaszolni készült.
Don Sebastián Altamirano y Mendoza, Valdeoro márki.
De eszébe jutott, miért jött oda.
– Sebastian. Csak Sebastian.
– Elena Salcedo vagyok.
Bekötözött kézzel és furcsa könnyedséggel a mellkasában tért vissza a kovácsműhelybe.
Több száz mérföldet utazott már, selyemmel teli szobákban keresve az őszinteséget.
Tíz perc alatt megtaláltam egy patikában, ahol ablakot kellett javítani.
Másnap visszatért.
A seb jobb lett.
Ennek ellenére visszatért a harmadikhoz is.
És a negyedikhez.
Amikor már nem volt szüksége kezelésre, kifogásokat talált ki.
Fájt a válla.
Tudni akarta, hogy mire használják ezt a bizonyos növényt.
Hogy elbírt egy számára túl nehéz ládát.
Elena sosem mutatott rá a nyilvánvalóra.
Csak mosolygott minden alkalommal, amikor megjelent.
Egyik délután Sebastian elkísérte, hogy gyógyszert vigyen.
Mindenkit ismert.
Egy özvegyasszony házánál szirupot hagyott anélkül, hogy fizetne érte. Egy idős embernek, aki nem tudott aludni, különleges főzetet készített. Egy asszonynak, akinek a férje hetek óta beteg volt, fűzfakérget adott.
– Ha mindent elajándékoz – kérdezte Sebastián –, akkor hogyan tartja nyitva a patikát?
– Nem adok el mindent.
— Majdnem mindent.
– Azoktól kérek díjat, akik fizetni tudnak.
– Ez nem tűnik egy jó üzletnek.
Elena ránézett.
– Nem mindennek kell jó üzletnek lennie, ami megérdemli a megőrzést.
Ez a mondat megmaradt benne.
Napokkal később segített neki megjavítani egy ajtót a gyógyszertár mögötti kis házban.
Miközben egy kendőt keresett, véletlenül kinyitott egy kis fiókot.
Belül egy megfeketedett ezüst jelvény volt.
Egy babérokkal körülvett sas, alatta pedig egy mottó:
„Az igazság előbbre való, mint a becsület.”
Sebastian felismerte a pajzsot.
Salcedo-ház.
Huszonöt évvel ezelőtt Don Rodrigo Salcedo a régió egyik legelismertebb kereskedője és földbirtokosa volt, egészen addig, amíg azzal nem vádolták, hogy szállítási szerződésekhez kapcsolódó könyvelési könyveket hamisított.
A Korona elkobozta a vagyonokat.
A vezetéknevét beszennyezték.
