Tomás figyelte, ahogy felvesz egy sötét, ezüstgombos kabátot, amit még soha nem látott rajta.

– Szóval nem voltál kovács.

Sebastian nyeregbe pattant.

– Kilenc napig voltam kovács.

– És elég rossz.

Sebastian elmosolyodott.

– Köszönöm, hogy nem rúgtál ki.

Vihar idején lovagolt, hogy utolérje a postakocsit.

Amikor Elena meglátta, hogy teljesen átázva belép az útszéli fogadóba, megdermedt.

– Mit csinálsz itt?

– Az egyetlen dolog, amit már az elején meg kellett volna tennem.

Letette a dokumentumait az asztalra.

– Nem fogok helyetted semmit eldönteni. De Montemayor kitalált valamit. Majdnem biztos vagyok benne.

-ÉS?

– És jobban tudok szentírásokat olvasni, mint ő. Hadd kísérjelek el. Te döntsd el, mit teszel. Én csak melletted leszek.

Elena hallgatott.

– Egy esély – mondta végül. – Csak egy.

Másnap megérkeztek Guanajuatóba.

Don Leandro már a folyosói rendelőben várakozott, bízva benne, hogy egy pénztelen gyógyszerésznek semmi esélye sem lesz.

Aztán belépett Sebastian.

Ezúttal úgy öltözött, amilyen valójában volt.

Letette a gyűrűjét az asztalra.

-Sebastián Altamirano y Mendoza, Valdeoro márki.

Montemayor arca elvesztette a színét.

Sebastian megkérte, hogy megvizsgálhassa a dokumentumokat.

Kevesebb mint 20 perc alatt megtalálta az első hamisítványt.

Az eredeti adósság 380 peso volt.

Az állítólagos átutalás 610-re növelte az értéket.

Az érdeklődés fokozódott.

A lejárati dátum megváltozott.

És a korábbi hitelező aláírása hamis volt.

– Elhozhatja Mr. Valcárcelt – mondta Sebastián. – Hat háztömbnyire lakik innen.

Az idős férfit megtalálták.

Amikor meglátta a dokumentumokat, azonnal kijelentette:

– Soha nem adtam el azt az adósságot.

Don Leandro megpróbált elmenni.

A bíró elrendelte az ajtók bezárását.

De aztán valami váratlan dolog történt.

A Montemayortól elkobzott papírok között volt egy régi jegyzetfüzet is, amelyet a titkára családi dokumentumok másolása céljából használt.

Sebastian felismert egy vezetéknevet.

Salcedo.

Kinyitotta a könyvet.

Voltak ott Leandro apjának 25 évvel ezelőtt írt levelei.

Leírták, hogyan hamisították meg az üzleti nyilvántartásokat, hogy Rodrigo Salcedót hibáztassák a valójában a Montemayor család által okozott veszteségekért.

Elena elolvasott egy ilyen levelet.

Remegni kezdett a keze.

– A nagyapám igazat mondott.

Senki sem válaszolt.

Nem volt rá szükség.

Gyermekkorában azt hallotta, hogy családja egy tolvajtól származik.

Az apja a szégyenből fakadó adósságok törlesztésére tett kísérlete során halt meg.

Ruhák javításából élt, mert valaki évtizedekkel ezelőtt úgy döntött, hogy lerombol egy családnevet, hogy megszerezze a vagyonukat.

És most a kezében volt a bizonyíték.

A bíró érvénytelenítette a lefoglalást, elrendelte a ház azonnali visszaadását, és nyomozást indított Montemayor ellen hamisítás, csalás és eltulajdonítás miatt.

A régi leveleket is elküldte a királyi udvarba.

Hónapokkal később megszületett a döntés a fővárosból.

Rodrigo Salcedót igazságtalanul vádolták meg.

A család nevét hivatalosan visszaállították.

Az elkobzott, továbbra is a Korona kezében lévő földek egy részét visszaadják egyetlen leszármazottjának.

Amikor Elena visszatért San Jerónióba, az egész város rá várt.

A gyógyszertár tiszta volt.

Tomás megjavította az ajtót.

A szomszédok virágokat helyeztek el.

Sebastian magának való volt.

Betartotta az ígéretét.

Nem én adtam neki a győzelmet.

Csak segített neki megvédeni a sajátját.

Felkészítette lovát a Valdeoróba való visszatérésre.

Azon a délutánon Elena megjelent a fogadó előtt.

– Elmész?

– Az a legjobb.

— Ki döntötte ezt el?

Sebastian meglepetten nézett rá.

Felvonta a szemöldökét.

– Azt hittem, megtanultam a leckét arról, hogyan döntsek mások helyett.

Mosolygott.

Együtt sétáltak fel egy dombra, ahonnan látható volt a város.

Leültek egy kőre.

Néhány percig egyikük sem szólt semmit.

Végül Elena megszólalt:

– Egy dologban hibáztam.

– Melyiket?

– Amikor azt mondtam, hogy az egész hazugság volt.

Sebastian hallgatott.

– Hazudtál a vezetéknevedről. A pénzedről. Arról, hogy miért jöttél ide.

-Igen.

– De nem hazudott, amikor a gyógyszeremet hozta. Sem akkor, amikor a piacon megvédte a házamat, abban a hitben, hogy soha semmit sem adhatok neki cserébe. Sem akkor, amikor viharba került.

Ránézett.

– Ezek a dolgok is te voltál.

Sebastian mély lélegzetet vett.

– Az első napon beléd szerettem.

Elena elmosolyodott.

– Ez bölcstelenségnek tűnik.

– Soha nem mondtam, hogy bölcs dolog lenne.

Elővett a zsebéből egy apró gyűrűt, ami az édesanyjáé volt.

– Nem fogom felajánlani, hogy megmentem. Már most tudom, hogy nincs rá szüksége.

A gyűrűre nézett.

– Szóval, mit kínál?

– Sétálj mellette.

Sebastian nagyot nyelt.

– Mint Sebastian. Mint egy márki. Mint egy középszerű kovács. Mint az az ember, akivé azután válik, hogy levetkőzött minden külsőséget.

– Vannak feltételeim.

– Gondoltam, elkapom őket.

– A gyógyszertár továbbra is nyitva marad.

-Igen.

– Folytatom a munkát.

-Igen.

– Nem akarom, hogy hölgyek kövessenek a házban, és azt mondják, egy márkinőnek nem szabadna kosznak lennie a körme alatt.

– Majd én magam dobom ki őket.

Elena Rio.

– És soha többé nem fog semmi fontosat eldönteni helyettem anélkül, hogy megkérdezné.

Sebastian kinyújtotta a kezét.

– Ígérem.

Elena elvette a gyűrűt.

– Akkor elfogadom.

Hónapokkal később összeházasodtak a San Jerónimo del Encino kis templomban.

Nem volt nemesekkel teli ünnepség.

Elena visszautasította.