A család eltűnt a fontos körökből.

És most annak a háznak az utolsó leszármazottja borogatást készített egy elfeledett faluban.

Sebastian becsukta a fiókot.

Amikor Elena visszatért, nem szólt semmit.

Most először szégyellte a saját titkát.

Elvesztette egy hatalmas vezetéknevét, és anélkül épített fel tisztességes életet, hogy használta volna.

Hatalmas vezetéknevet birtokolt, és elrejtette, hogy megtudja, mások hogyan bánnak vele.

Két nappal később egy elegáns fekete hintó jelent meg a piacon.

Don Leandro Montemayor lejött róla.

Több földterülettel rendelkezett a várostól délre, és arról volt híres, hogy eladósodott családok földjeit vásárolta fel.

Amikor Elena meglátta, megváltozott az arckifejezése.

– Mit akar az az ember?

—Az én házam.

Don Leandro közeledett.

– Salcedo kisasszony. Remélem, végre visszanyerte a józan eszét.

Elővett egy dokumentumot.

– Apád hátrahagyott adóssága 380 pesót tesz ki. A kamatokkal és büntetésekkel együtt most meghaladja a 600-at.

Elena elsápadt.

– Minden hónapban fizettem.

— Nem eléggé.

– A szerződés szerint még van 3 évem.

– A körülmények megváltoztak, amikor az apja meghalt.

– Ez nem szerepel egyetlen általam aláírt okiratban sem.

Montemayor elmosolyodott.

–Ez a megaláztatás elkerülhető lenne. Add el nekem a házat és a földet. Elengedem az adósságot.

-Nem.

– Az a föld értéktelen számodra.

– Akkor furcsa, hogy már egy éve próbálja megvenni.

A mosoly eltűnt.

Sebastian közbelépett.

—A kamatláb változását közjegyzőnél bejegyezték?

Montemayor tetőtől talpig végigmérte.

Látta a munkások ruháit és kezeit, amelyeket a kovácsműhely foltozott.

— És ki maga?

— Egy férfi, aki szeret olvasni.

—A kovácsoknak foglalkozniuk kellene a patkókkal.

– És a földtulajdonosoknak meg kell tanulniuk, hogy a hitelező nem módosíthatja egyoldalúan a már aláírt jelzálog-okiratot.

A piac elcsendesedett.

Sebastian folytatta:

—Új okirat, tanúk és bejegyzés nélkül ezeket a további kamatdíjakat nem lehet követelni.

Don Leandro lassan eltette a dokumentumot.

– Nagy bizonyossággal beszél a törvényekről, mint gyalogról.

– És túl nagy bizonyossággal beszélsz a tulajdonlásról ahhoz képest, aki még nem birtokolja azt.

Montemayor elment.

De mielőtt beszállt volna a hintóba, gyűlölködő pillantást vetett Sebastianra.

Azon az estén Sebastian írt Don Ramirónak.

Arra utasította, hogy névtelenül fizesse ki Elena adósságát egy közvetítőn keresztül.

A 380 peso semmit sem jelentett neki.

Elena számára az otthonát, a patikáját és apja emlékét jelentették.

Amikor azonban lezárta a levelet, rájött, hogy pontosan azt teszi, amit annyira utál más hatalmas férfiakban:

dönts valaki helyett anélkül, hogy megkérdeznéd.

De meggyőzte magát, hogy a lány soha nem fogja megtudni.

Tévedett.

Másnap reggel Elena elment, hogy hozzon neki egy kis kenőcsöt.

Sebastian szobája üres volt.

A csomagtartója résnyire nyitva volt.

Miközben Elena az asztalra tette az üveget, véletlenül nekiütközött a fedelének.

Egy hamis alj megmozdult.

Egy aranygyűrű bukkant fel.

Valdeoro címere.

Mellette egy lepecsételt levél feküdt.

A borítékon ez állt:

– Don Ramiro Castañeda, Őexcellenciája, Valdeoro márki ingatlanainak főadminisztrátora.

Elena lélegzete elállt.

Sebestyén.

A dolgozó szegények.

A kosarát cipelő férfi.

A férfi, aki kávézott a konyhájában.

Új-Spanyolország egyik legbefolyásosabb arisztokratája volt.

Órákkal később a folyóparton találta meg.

-Kiválóság.

Sebastian megfordult.

Ahogy kiejtette a szót, elárulta neki, hogy mindennek vége.

– Elena…

– Vagy előbb meghajoljak?

-Nem.

– Meddig tervezted még, hogy gúnyolódsz velem?

– Soha nem gúnyolódtam vele.

– Azt mondta nekem: „Csak Sebastian.”

– Mert tudnom kellett, hogy ránézhet-e valaki anélkül, hogy megnézné a holmijaimat.

Keserűen nevetett.

– Szóval kísérlet voltam.

-Nem.

– Tudta, hogy ki vagyok?

– Felfedeztem a címerét a fiókban.

Elena hátralépett.

– Tehát a családom történetét is ismerte.

-Igen.

– És a levél az igazgatójának?

Sebastian rájött, hogy már nem titkolhat el semmit.

– Megparancsoltam neki, hogy fizesse ki a tartozását.

Elena szeme megtelt könnyel.

Nem hálából.

A fájdalomtól.

– Anélkül, hogy megkérdeztem volna.

– Segíteni akartam neki.

–Pontosan ezt mondták azok az emberek, akik elpusztították a nagyapámat. Hogy ők tudták, mi a legjobb a családunknak.

— Az nem ugyanaz.

– Talán nem neked.

Elcsuklott a hangja.

– Nem egy márkira volt szükségem, Sebastian. Egy barátra volt szükségem.

Ezek a szavak rosszabbak voltak bármilyen ütésnél.

– A férfi, akivel találkozott, igazi volt.

– Nem tudom, kivel találkoztam.

Elena elment.

Két napig nem beszéltek egymással.

Ezután Montemayor támadott.

Állítólag megvásárolta az adósságot az eredeti hitelezőjétől, és végrehajtási végzést nyújtott be.

Két rendőr kíséretében megjelent a gyógyszertár előtt.

– Délig van időd elhagyni az ingatlant.

Elena átnézte a papírokat.

– Ez 3 nappal ezelőtti dátummal történt.

— Minden tökéletesen törvényes.

Nem volt az.

De ezt ott nem tudta bizonyítani.

A város végignézte, ahogy Elena bepakolja apja könyveit, néhány ruhát és a régi Salcedo jelvényt egy bőröndbe.

Nem sírt.

Sebastian mindent távolról látott.

Megmutathatta volna a gyűrűjét.

Kijelenthette volna a titulusát, és azonnal leállíthatta volna a kilakoltatást.

De eszébe jutott:

„Nem egy márkira volt szükségem. Egy barátra volt szükségem.”

Ha újra engedély nélkül használná a hatalmát, az azt mutatná, hogy semmit sem értett.

Elena felszállt egy Guanajuato felé tartó postakocsira, hogy bemutassa ügyét a bíró előtt.

Sebastian megvárta, amíg eltűnik.

Aztán a kovácsműhely felé rohant.

Kivette a lovát.