A legjobb barátnője elrabolta a vőlegényét, de egy hatalmas herceg ott helyben, a bálterem közepén választotta ki őt.
Mexikóváros, 1866.
Az árulás ritkán jár csapással.
Néha egy olyan pillantással kezdődik, ami egy másodperccel a kelleténél tovább tart.
Isabel de la Vega gyerekkoruk óta ismerte vőlegénye mosolyát.
Ezért tudta pontosan, mikor szűnt meg az övé lenni.
San Jerónimo grófjainak rezidenciáján tartott fogadáson történt.
Isabel egy idősebb hölggyel beszélgetett, amikor Álvaro Cárdenast kereste, a férfit, akihez öt hét múlva feleségül kellett mennie.
A kertben, a narancsfák mellett találta.
Nem volt egyedül.
Leonor Santillán vele volt.
Izabella legjobb barátnője.
Nyolcéves kora óta a partnere.
A lány, aki viharok idején a szobájában aludt, ismerte minden titkát, és segített neki virágokat választani az esküvőjére.
Álvaro Leonor felé hajolt.
A mellkasához szorította a ventilátort.
Senki sem nyúlt hozzá.
Nem kellett volna megtenniük.
Izabella felismerte ezt a feszültséget.
Ahogy két ember egymásra néz, amikor már túl régóta vágynak valami tiltottra.
Azt mondták, hogy képzelődött.
Aztán elkezdődtek a rövid távollétek.
Álvaro lerövidítette látogatásait.
Leonor figyelmeztetés nélkül abbahagyta a megjelenést.
Amikor találkoztak, a barátnője túl gyorsan beszélt, és soha nem kérdezett rá az esküvőre.
Három héttel később, egy esős délutánon Álvaro hintója megállt a De la Vega ház előtt.
Nem látogatós nap volt.
Isabel már azelőtt tudta, mi fog történni, hogy meglátta volna a férfit belépni.
A kis nappaliban fogadta.
Álvaro sápadt volt.
– Izabella…
– Nem azért vagy itt, hogy csokoládét igyál.
Lehunyta a szemét.
-Nem.
Leült.
– Akkor mondd ki.
– Nem tudom, hogyan.
– Volt már pár heted tanulni.
Álvarót mintha pofon vágták volna.
– Nem vehetlek feleségül.
Izabella nem sírt.
Ez mintha még jobban összezavarta volna.
– A meghívókat már kiküldték – mondta. – A ruha elkészült. A szertartást is bejelentették. Ha most lemondják, az sokkal jobban tönkreteszi az én hírnevem, mint a tiédet.
-Tudom.
– Nem. Ha tudnád, nem lennél itt.
Álvaro összekulcsolta a kezét.
– Nem esküdhetek hűséget neked, amikor mást szeretek.
—Leonor.
Az arca elvesztette a színét.
– Tudtad?
– Nem vagyok vak.
– Soha nem akartunk bántani téged.
Isabel most először érzett haragot.
–Milyen rendkívüli. Két ember hetekig elárul engem, és mégis hinniük kell, hogy jók.
– Ez valami olyasmi volt, ami csak úgy megtörtént.
– A balesetek csak egyszer történnek, Álvaro. Sok beszélgetés, sok hazugság és sok lehetőség kellett ahhoz, hogy megállj.
Lesütötte a tekintetét.
– Leonor teljesen összetört.
Isabel szárazon felnevetett.
– Természetesen. Gondolom, kimerítő lehet egy barátom vőlegényének elcsábítása.
– Szeret téged.
– Soha többé ne használd ezt a szót.
Álvaro hallgatott.
Aztán mormolta:
– Kint van.
Izabella mozdulatlan maradt.
-Hogy?
–Leonor a hintóban van. Szeretett volna velem jönni, de nem volt hozzá bátorsága.
Izabella az ablakhoz lépett.
Az esőben egy női sziluettet vett ki az autóban.
Szőke haj.
Egy zsebkendő az arc előtt.
A legjobb barátnője az utcáról jött végignézni, ahogy tönkreteszik a jövőjét.
-Magamat.
– Izabella…
– Tűnj el a házamból.
– Pénzügyi kártérítést tudok felajánlani.
Olyan lassan fordult meg, hogy Alvaro hátralépett.
– Ha még egyszer azt állítod, hogy megfizetsz azért, amit tettél, megkérem a szolgákat, hogy távolítsanak el.
Álvaro elment.
Percekkel később bejött az anyja.
Doña Mercedes de la Vega még mindig néhány csipkemintát tartott a kezében.
– Álvaro már elment? Még csak el sem vette…
– Nem lesz esküvő.
A szövet a földre hullott.
– Mit mondtál?
– Feleségül fogja venni Leonort.
Az anyja egy székbe kapaszkodott.
— Szent Isten.
Aztán megjelent az igazi terror.
Nem a lánya szíve miatt.
A társadalomért.
– El kell hagynunk a várost.
-Nem.
– Isabel, holnap mindenki megtudja.
-Tudom.
– Fel fognak mutatni.
-Tudom.
– Azt fogják mondani, hogy egy másik nő el tudta venni tőled a férfit, aki a férjeddé vált volna.
Izabella felemelte az állát.
– Akkor úgy kell majd kimondaniuk, hogy a szemembe néznek.
Doña Mercedes elsápadt.
– Ma este lesz a San Románi márkinők bálja.
-Pontosan.
– Nem vehetsz részt.
– Meg fogom tenni.
– El fognak pusztítani téged.
Isabel felvette a csipkét a padlóról.
– Csak ha elbújok.
Azon az estén egy smaragdzöld ruhát választott.
Nem viselte a fehér virágokat, amelyeket a közelgő esküvőjére készítettek elő.
Nem viselt lágy színeket.
Nem próbált ártatlannak látszani.
Amikor leszállt a hintóból a San Román-palota előtt, anyja ezt suttogta:
– Még visszamehetünk.
– Fel a fejjel, anya!
– Mindenki nézni fog.
– Hadd nézzék meg.
A szobába lépve a beszélgetések elkezdtek elhalkulni.
A pletyka már megérkezett.
Izabella minden arcán látta.
Együttérzés.
Kíváncsiság.
Kegyetlenség.
Egy csoport fiatal elhallgatott, amikor meglátták.
Két idős hölgy felemelte a legyezőjét.
Több férfi is úgy mosolygott, mintha belépőt fizettek volna egy előadás megtekintésére.
Aztán Izabella meglátta őket.
Álvaro és Leonor egy oszlop mellett álltak.
Együtt.
Ugyanazon a napon lemondták az esküvőt.
Leonor egy ékszert viselt a nyakában, amit Isabel azonnal felismert.
Egy zafír nyaklánc a Cárdenas családtól.
Nemcsak hogy felbontották az eljegyzésüket.
Úgy döntöttek, hogy még a nap vége előtt nyilvánosan bemutatkoznak új párként.
