Isabel most először beszélt egy olyan férfival, aki látszólag nem érezte magát fenyegetve, amikor többet tudott a dologról.

Eközben Álvaro és Leonor rájöttek, hogy titkos szenvedélyük kevésbé izgalmas nappal.

A társadalom, amely kezdetben ünnepelte a románcukat, elkezdte bezárni előttük az ajtókat.

Még rosszabb, hogy Álvarónak adósságai voltak.

Sok.

Isabel évekig nem törődött vele, mert azt hitte, hogy házasság után majd rendszerezheti a vagyonát.

Leonor semmit sem tudott a számlákról.

Csak költekezni tudott.

Két hónappal később Álvaro Isabelt kereste.

Egy könyvesboltból távozva találta Alejandro kíséretében.

–Beszélnem kell veled.

-Nem.

-Kérem.

Alexander Isabelre nézett.

– Azt akarod, hogy eltávolítsam?

– Nincs szükségem arra, hogy bárkit is eltávolíts.

Bólintott.

Álvaro nagyot nyelt.

– Hibáztam.

Izabella figyelte őt.

-Melyik?

-Minden.

– Ez elég tágkörű.

– Leonor és én…

Átfuttatta a kezét a haján.

— Nem vagyunk boldogok.

Izabella valami váratlant érzett.

Semmi.

Nincs megelégedettség.

Nincs fájdalom.

– Sajnálom, hogy ezt hallom.

– Megtehetnénk…

-Nem.

– Azt sem tudod, mit akartam mondani.

-Igen, tudom.

Álvaro kétségbeesetten nézett rá.

– Ismersz engem. Tudod, milyen vagyok.

-Pontosan.

Elment.

Azon az estén Alexander megkérdezte:

– Még mindig szereted őt?

Izabella gondolta.

– Azt hiszem, szerette a biztonságot, amit ez jelképezett.

– Ez nem válasz.

-Nem.

Ránézett.

-Már nem.

Alejandro hallgatott.

– Miért kérdezed?

– Mert feleségül akarlak venni.

Izabella mozdulatlan maradt.

– Ez egy elég hirtelen átmenet.

– Nem vagyok különösebben romantikus.

– Én észrevettem.

– Tisztellek. Bízom az intelligenciádban. Amikor belépsz egy szobába, tudni akarom, mire gondolsz.

Alejandro megkönnyebbülten felsóhajtott.

– És az elmúlt hetekben rájöttem, hogy minden házam túl csendesnek tűnik, ha nem vagyok bennük.

Ez az utolsó mondat jobban meglepte, mint bármilyen nagyszabású kijelentés.

– Nem akarok megmentve lenni.

– Nem foglak megmenteni.

– A társadalom igent fog mondani.

– A társadalom úgy hiszi, hogy a világ azért létezik, hogy szórakoztassa.

Alejandro közeledett.

– Partnert szeretnék.

– És egy feleség?

-Is.

– És a szerelem?

Néma maradt.

– Nem ígérhetek olyasmit, amit még tanulunk.

Isabel furcsa módon úgy érezte, hogy ez a válasz a helyes.

– Akkor egy feltételem van.

-Nyelv.

– Továbbra is én fogom kezelni az ingatlanjaimat.

-Természetesen.

– És részt veszek a tiédben.

Alejandro elmosolyodott.

– Erre számítottam.

Három héttel később összeházasodtak.

A szertartás kis létszámú volt.

Semmi sem hasonlított ahhoz az esküvőhöz, amit Isabel Álvaróval tervezett.

Nem voltak több száz vendégek.

Nem voltak liliomok.

Csak a legközelebbi családtagok és néhány olyan ember, akikben igazán megbíztak.

Miután véget ért a szavazás, Alejandro nem csókolta meg teátrálisan.

Megfogta a kezét.

-Sajnálkozó?

-Még nem.

— Kiváló kezdés.

De az igazi fordulópont négy hónappal később jött el.

Isabel éppen Alejandro egyik bánya könyveit nézte át, amikor furcsa átutalásokat talált.

– Kik a Salcedo fivérek?

— Egy közvetítő.

– Nos, évek óta kétszer is megvádolt.

Alejandro a számlák fölé hajolt.

A nyomozás egy sokkal nagyobb csalóhálózatot tárt fel.

És mögötte egy váratlan név bukkant fel.

Don Federico Valcárcel.

Ugyanaz a férfi, aki megpróbálta megalázni Isabelt a táncmulatságon.

Hamis cégeket használt fel arra, hogy pénzt csaljon el több ingatlanról.

Amikor rájött, hogy Isabel megtalálta a bizonyítékot, megpróbálta megsemmisíteni a könyvelési könyveket.

Egyik éjjel tüzet gyújtottak a hacienda archívumában.

Izabella bent rekedt.

Alexander meglátta a füstöt.

Belépett annak ellenére, hogy a szolgák megpróbálták megakadályozni.

Isabelre egy ablak mellett bukkant, amint éppen a főkönyvet próbálta megmenteni.

– Hagyd már békén!

– Ez aztán a bizonyíték!

– Leszarom a vizsgát!

Felkapta a karjaiba.

Egy sugár hullott mögöttük.

Másodpercekkel azelőtt sikerült kijutniuk, hogy a tető egy része beomlott.

Kint Isabel köhögött.

Sándor remegett.

Ez volt az első alkalom, hogy látta, hogy elveszíti az önuralmát.

– Elveszíthettelek volna.

— De nem történt meg.

– Soha többé ne kockáztasd az életed egy átkozott számla miatt.

Izabella halványan elmosolyodott.

– Azt hittem, csodálod az elhivatottságomat.

Alejandro megölelte.

-Szeretlek.

Abbahagyta a tréfálkozást.

Lehunyta a szemét.

– Szeretlek, és majdnem látnom kellett a halálodat, hogy megértsem, mennyire.

Isabel megérintette korommal borított arcát.

-Én is szeretlek.

A feljegyzések másolatait egy másik ingatlanban tárolták.

Federicót hetekkel később letartóztatták.

A nyomozás azt is kiderítette, hogy éveken át túlzott kamatokkal kölcsönzött Álvarót.

Amikor a hálózat összeomlott, Álvaro adósságai nyilvánosságra kerültek.

Kénytelen volt eladni az egyik birtokát.

Leonor, aki nem bírta elviselni a pozíció elvesztését, visszatért a szüleihez.

Házasságuk kétéves koruk előtt véget ért.

Izabella nem ünnepelt.

Egyik délután levelet kapott Leonortól.

„Tudom, hogy nem érdemlem meg a megbocsátásodat.”

Évekig azt hittem, hogy azt akarom, ami neked van.

Később rájöttem, hogy csak azt akartam érezni, hogy valaki engem választ helyetted.

Azért veszítettelek el, mert a barátságunkat egy olyan versengéssé változtattam, ami csak a fejemben létezett.

Sajnálom.”

Izabella kétszer is elolvasta a levelet.

Aztán eltette.

Nem válaszolt.

A megbocsátás nem mindig jelentette azt, hogy újra kinyitottunk egy ajtót.

Öt évvel később Isabel már Monteverde főirodájában ült.

Két gyerek játszott a kertben.

Alejandro bejött egy levéllel.

—Hírek Álvaróból.

Aggódnom kellene?

– Épp ellenkezőleg. Végre abbahagyta a szerencsejátékot. Egy kis farmot vezet Pueblában.