Izabella elmosolyodott.
– Jó neki.
Alejandro a vállára tette a kezét.
– Gondoltál már arra, mi lett volna, ha hozzád megy feleségül?
Isabel a könyvelési könyvekbe pillantott.
A mezők.
A gyermekeiknek.
A mögötte álló férfinak.
–Valószínűleg az egész életemet azzal töltöttem volna, hogy kijavítom a hibáit, és azt hinném, hogy ez a szerelem.
Sándor megcsókolta a halántékát.
– Micsoda szörnyű sors.
-Szörnyű.
– Bár lehet, hogy még sosem találkoztál velem.
Izabella elmosolyodott.
– Már láttalak korábban.
Alejandro mozdulatlan maradt.
-Hogy?
– Három táncban.
– Soha nem beszéltél velem.
– Elviselhetetlennek tűntél.
– Úgy tűnt?
Hangosan felnevetett.
Alejandro átkarolta.
Évekkel ezelőtt egész Mexikóváros arra várt, hogy lássa, ahogy belép egy szobába, összeomlik ellenségei előtt, és könnyek között elmenekül.
Isabel viszont állva maradt.
Elfogadott egy kezet, ami nem próbálta meg cipelni.
Csak sétálj mellette.
Álvaro megtanította neki, hogy a bizalmaskodás nem egyenlő a hűséggel.
Leonor megtanította neki, hogy egy tisztelet nélküli barátság kegyetlen versengést rejthet.
És Sándor valami nehezebbet tanított neki:
hogy az igaz szerelemnek nem kell lealacsonyítania egy nőt ahhoz, hogy egy férfi nagyszerűen érezze magát.
Nem szerette Isabelt az erős jelleme ellenére sem.
Magáért is szerette.
Az intelligenciája miatt.
A döntéseik miatt.
Mert ahogy átnézte a könyvelési könyvet, és ott olyasmit talált, amit száz ember figyelmen kívül hagyott.
Azért a nőért, aki egyedül lépett be a szobába, ahol mindenki vereséget várt tőle.
Azon az éjszakán Isabel azt hitte, elvesztette a jövőjét.
A valóságban csak a rossz jövőt veszítette el.
És néha ez a legfájdalmasabb módja…
és szerencsésebb is…
ahol egy új élet kezdődik.
