Mindig is zsigeri utálatot tápláltam a makulátlan ingatlanok iránt. A két évtizedes aranypajzs-karám alatt megtanultam egy komor, matematikai bizonyosságot: minél élesebb a növény szöge, minél vakítóbb a meszelés a léckerítésen, annál mélyebbre nyúlik a rothadás az alapozásban.

A Westbrook Lane 47. szám alatti ház a külvárosi álcázás mesterkurzusa volt. Egy zsákutca végén állt, egy burjánzó, gyarmati stílusú ház, fojtogató, tiszteletteljes csendbe burkolózva. A mahagóni ajtót szegélyező rózsabokrokat sebészi, szinte erőszakos pontossággal metszették. Úgy nézett ki, mint egy képeslap az amerikai álomból. Számomra egy mauzóleumnak tűnt.

Az ottlétem nem egy sikoltozó segélyhívó vagy egy véres bűntény helyszínének az eredménye volt. Egy névtelen suttogással kezdődött. Egy idős szomszéd törékeny, remegő hangjával a segélyvonalon, aki azt állította, hogy a szomszédban lakó terhes fiatal nő egyszerűen „elpárolgott” a szemük láttára.

Néhány házzal arrébb leparkoltam a jelöletlen terepjárómat, és hagytam, hogy a motor kattogjon, amíg hűlt. A levegőben lenyírt fű és drága műtrágya illata terjengett. Megigazítottam a válltáskámat, éreztem a fegyverem megnyugtató súlyát, és elindultam a makulátlan, téglaösvényen.

Mielőtt még az ujjperceim hozzáértek volna a réz kopogtatóhoz, az ajtó befelé lendült.

Agatha Sterling állt a küszöbön. Hatvanas évei végén járó nő volt, makulátlan, galambszürke kötött kosztümöt viselt, ami valószínűleg többe került, mint az autóm. Ezüst haját egy mozdíthatatlan bukósisakba fogta. Mosolygott, de ez pusztán izomreflex volt. A melegség egyáltalán nem érte el sápadt, jeges tekintetét. A tehetős közösség dokumentált pillére volt – a helyi egyházmegye pénztárosa, a jótékonysági gála elnöke, és minden nyilvános beszámoló szerint rendkívül odaadó anyós.

– Nyomozó úr. Minek köszönhetjük ezt a váratlan újdonságot? – dorombolta Agatha, hangja méz és zúzott üveg keveréke volt. Áthelyezte a súlyát, keskeny vállával finoman, de határozottan elállva a bejáratot.

– Csak egy szokásos környékbeli körözés, Mrs. Sterling – hazudtam simán, felvillantva a jelvényemet. – Tulajdonképpen egy szokásos szociális ellenőrzést végzünk. Kaptunk egy hívást, amelyben aggodalmukat fejezték ki a menyük egészségi állapota miatt.

Figyeltem, ahogy a mikrokifejezések végigfutnak az arcán. Egy múló ingerültség-görcs, amit azonnal eltemett az anyai bánat álarca.

– Ó, szegény Clarám – sóhajtott Agatha, és olyan teátrálisan szorongatta a gyöngyeit, hogy belefájdult a fogam. – Sajnos rosszul van. A terhesség… rettenetesen megterhelte finom szervezetét. Az elméje jelenleg elég törékeny. Nem akarnám felzaklatni.

Törékeny. Ez egy olyan szó, amit a visszaélők imádnak. Az áldozatot összetörtnek, az elrablót pedig a szükséges ragasztónak festi le.

– Teljesen megértem – mondtam, és a hangom teljesen határozottá vált. – A protokoll azonban azt diktálja, hogy szemügyre vegyem. Csak egy pillanat. Csak hogy kipipáljak egy négyzetet a kapitánynak.

Agatha állkapcsa megfeszült. Mérlegelte a nyomozó bejutásának megakadályozásának lehetséges következményeit azzal szemben, amit az emeleten rejtegetett. Vonakodva félreállt.

A ház belseje ostromolta az érzékeimet. Agresszívan illatozott, szintetikus levendula és fanyar bútorfényező – egy klinikai, kémiai illatcsokor, amelynek célja, hogy eltüntesse az emberi lakhatás minden nyomát. A keményfa padló úgy csillogott, mint a jég. Követtem őt egy széles mahagóni lépcsőn, amelynek minden fokát vastag, krémszínű talpfa tompította.

A folyosó végén lévő hálószobához vezetett. Az ajtó nehéz, tömör tölgyfa volt. Belökte.

A szoba fullasztóan meleg volt és árnyékba burkolózott. A nehéz sötétítő függönyök szorosan voltak behúzva a délutáni nap elől. A sarokban egy fotelben ült, és üres tekintettel bámulta a falat Clara.

Elállt a lélegzetem. Nagyjából hét hónapja lehetett, a hasa egy markáns dudor volt egy formátlan szürke hálóing alatt. De a teste többi része egy horrorisztikus látvány volt. Úgy nézett ki, mint egy újraélesztett holttest. Kulcscsontjai élesen kiálltak sápadt bőréből, arca beesett, csontvázszerű kráterekké vált. Sötét, zúzódásos karikák tarkították a szemüregeit.

Amikor észrevette a jelenlétemet, egy hangot sem szólt. Őszi falevelekként remegő kezei védelmezően lebegtek feldagadt hasa fölött. Agatha besodródva lépett be a szobába, Clara válla fölött lebegett, mint egy ragadozó madár.

– Látja, nyomozó? – mormolta Agatha, hangja édes, mérgező szánalommal telt. – Teljesen katatón állapotban van. Liammal kimerítjük magunkat, mindent megteszünk, ami orvosilag lehetséges, de ő egyszerűen nem hajlandó enni. Az a tragikus téveszme gyötri, hogy az ételei szennyezettek. Szegény, összetört, drága.

Teljesen figyelmen kívül hagytam Agathát. Átmentem a szobán, és letérdeltem, hogy Clara szemvonala alatt helyezkedjek el – ez egy nem fenyegető testtartás.

– Clara – mondtam halkan, de határozott, zengő hangon. – Lucas Thorne nyomozó vagyok. El kell mondania, hogy biztonságban van-e.

Clara pislogott, szemhéja lassan, gyötrően megrándult. Tekintete kétségbeesetten Agathára vándorolt, majd vissza rám. A szivárványhártyáiból áradó tiszta, hamisítatlan rettegés egy néma, fülsiketítő sikoly volt.

Nem szólt semmit. De ahogy áthelyezte a súlyát, csontvázszerű keze végigsúrolta a mahagóni éjjeliszekrényt. Egy szinte mikroszkopikusnak tűnő apró mozdulattal egy vastag, bőrkötésű imakönyvet bökött egy arasznyival az asztal széle felé. Felém.

Egy pillanatig sem haboztam. Felálltam, egyetlen gördülékeny mozdulattal lekaptam a könyvet az éjjeliszekrényről, és a hónom alá húztam.

– Köszönöm az együttműködésüket, hölgyeim – mondtam, Agathához fordulva, hideg tekintetét követve. – Feljegyzem a jelentésemben. Visszajövök, ha a részleg szükségesnek ítéli.

Kibújtam a levendulaillatú sírboltból, a tarkómon égnek állt a szőr, míg a bejárati ajtó be nem csukódott mögöttem.