Filozófiájának puszta, eugenikus hidegsége megfagyasztotta az ereimben a vért.

„Éhezteted!” – kiáltotta Liam, és a látszat megrepedt.

– Felgyorsítom az elkerülhetetlent! – csattant fel Agatha, hangja visszhangzott a nagy előcsarnokban. – Alkalmatlan. Ha a gyereket kiveszik belőle, semmi haszna sincs belőle. A biztosítási tőke biztosítja az unokám jövőjét. Én fogom felnevelni a lányt. Én fogom formálni, nem mérgezi meg az a haszontalan inkubátor az emeleten.

Ránéztem a mellettem ülő SWAT-parancsnokra. Bólintottam. Megfeszítette M4-es puskája szánját. Megvolt az indíték. Megvolt az összeesküvés.

„És ha szól a rendőrségnek? Ha az orvosok látják?” – kérdezte Liam.

Agatha nevetett. Szárazon, humortalanul. „Senkivel sem hajlandó beszélni. Dr. Webb húsz perc múlva érkezik. Holnap befizetjük az állami pszichiátriai osztályra. Hamisítottam a papírjait. Miután a falak mögé zárjuk, elaltatjuk, teljesen hiteltelenné tesszük… nos. A pszichiátriai osztályok veszélyes helyek. Minden nap tragikus balesetek történnek öngyilkos nőkkel.”

A szívem kalapált a bordáim között. „Minden egység!” – kiáltottam a rádióba. „Megerősített összeesküvésünk van gyilkosság elkövetésére. Készen álljunk a betörésre!”

A dróton keresztül a helyzet gyorsan romlott.

„Nem hagyom, hogy ezt tedd!” – ordította Liam. Nehéz léptek dübörgését hallottam a lépcsőn felfelé. Liam a hálószoba felé rohant.

„Liam, azonnal állj meg!” – sikította Agatha, akinek az önuralom álarca teljesen szertefoszlott.

Fizikai dulakodást hallottam. Egy nehéz puffanást a gipszkartonon.

„Vedd le a kezed az ajtóról, te hálátlan kis dög!” – sikította Agatha.

Aztán egy új hang hasított át a statikus zajon. Egy magas hangú, rémisztő, gyötrelmes sírás. Clara volt az.

„Vajúdik!” – kiáltotta Liam pánikba esve. „Anya, vérzik! Hívjatok mentőt!”

– Nem fogok ilyet tenni! – ordította Agatha. – Webb mindjárt itt lesz. Ő maga fogja kivágni belőle a gyereket!

Letéptem a fejhallgatót, a hang statikussá vált. „Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! Irány a ház, most!”

5. fejezet: Áttörés és tisztázás
A taktikai furgon sebességbe lendült, kerekei csikorogtak az aszfalton, miközben másodpercek alatt áthidaltuk a két háztömbnyi szakadékot. Átugrottunk a járdaszegélyen, átszáguldva Agatha aprólékosan manikűrözött rózsabokrjain.

„Rendőrség! Házkutatás és házkutatási parancs!” – ordítottam, miközben Glock 19-esemmel a kezemben rohantam fel a kövezett ösvényen.

Nem vacakoltunk a kopogtatóval. A SWAT-pont tisztje meglendítette a nehéz acél faltörő kost, és egy tehervonat erejével csapódott a mahagóni ajtónak. A fa szilánkokra tört, a megerősített zsanérok sikoltoztak, ahogy az ajtó teljesen leszakadt a keretéről, és a makulátlan előcsarnokba csapódott.

„Feküdj le! Hadd lássam a kezeidet!”

Berontottam a nappaliba, és közben a fegyveremmel pásztáztam. A levegőt sűrű gipszkartonpor és a levendula illata töltötte meg.

Agatha Sterling a főlépcső alján állt. Nem hátrált meg. Mereven, egyenesen állt, kezeit ökölbe szorította az oldala mellett, arcán gőgös, arisztokratikus felháborodás tükröződött.

„Ez teljes felháborítás!” – sikította a taktikai csapat kiabálása fölött, dühösen villogó szemekkel. „Én ennek a közösségnek egy tiszteletre méltó tagja vagyok! Sarat kentek a perzsa szőnyegeimre! Ezért elkérem a kitűzőiteket!”

„A földre, Agatha! Most!” – üvöltöttem, közeledve hozzá.

Nem volt hajlandó letérdelni. Megragadtam a drága kötött kosztümje vállát, és kirántottam alóla a lábait. Kemény puffanással csapódott a keményfának. A térdemet a gerincébe vágtam, figyelmen kívül hagyva vad sziszegését, és a háta mögé csavartam a karjait, az acélbilincsek csattanó hangja pedig édes zeneként visszhangzott.

– Letartóztatásban vagy gyilkosság, emberrablás és pénzügyi csalás összeesküvése miatt – morogtam a fülébe, miközben durván talpra rántottam. – Vigyázz, milyen léptekkel lépkedsz! A lépcső veszélyes.

Két egyenruhás ruhával otthagyva rohantam fel a lépcsőn, kettesével szedve őket.

Válllal előre csapódtam a hálószoba ajtajának. Az kivágódott.

A bent lejátszódó jelenet egyszerre szakadt meg a szívemben és pörgetette fel az adrenalinszintemet. Clara a szoba sarkában feküdt összeesve, hálóingét vér és magzatvíz foltozta. Felfúvódott hasát szorongatta, arca a teljes fájdalom maszkjaként tátongott, de a tekintete vad és hevesen védelmező volt.

Liam mellette térdelt, megállíthatatlanul zokogott, és megpróbálta a zakóját a reszkető válla köré tekerni.

„A mentősök harminc másodperc múlva ittak, Clara!” – kiáltottam, miközben tokba tettem a fegyveremet, és átcsúsztam a padlón az oldalához. „Biztonságban vagy. Elkaptalak. A szörnyeteg láncokban van.”

Clara felnézett rám. A fájdalom, az éhezés és a hónapokig tartó lelki kínzások ellenére egy megtört, gyönyörű mosoly terült szét csontvázszerű arcán. Kinyújtotta a kezét, remegő, zúzódásos ujjaival kétségbeesett erővel szorította a csuklómat. Nem volt lélegzete ahhoz, hogy megszólaljon, de a szemében lévő hála hangosabb volt, mint egy szirén.

Miközben a mentősök ellepték a szobát, és Clarát hordágyra rakták, visszasétáltam az utcára.

Két tiszt Agatha Sterlinget egy jelölt cirkáló felé vezette. A haja kócos kócban volt, az udvariasság álarca teljesen eltűnt. Olyan trágárságokat üvöltött, hogy még egy dokkmunkás is elpirulna, perekkel és isteni elégtétellel fenyegetőzött.

Átnéztem a szomszéd házra.

A verandáján, kötött kendőbe burkolózva az esti hűvös ellen, Mrs. Higgins állt. Miközben Agathát minden ceremónia nélkül betuszkolták a járőrkocsi hátuljába, az idős asszony nem mosolygott. Nem is diadalmaskodott.

Egyszerűen csak a levegőbe emelte porcelán teáscsészéjét, némán, ünnepélyesen koccintott a cirkálóra, mielőtt lassan kortyolt volna belőle.

A daganatot kimetszették a Westbrook Lane-ből.