Becsuktam magam mögött a nehéz tölgyfaajtót, és egy éles kattanással bezártam. Nem ültem le. Odamentem a hatalmas üvegasztalához, és egy barna mappát dobtam a billentyűzetére.

– A feleséged jelenleg éhen hal egy bezárt szobában, Liam – jelentettem ki, miközben a hangom visszhangzott a padlótól a mennyezetig érő ablakokon. – És azt próbálom kideríteni, hogy te vagy-e a gyilkosság kitervelője, vagy csupán a megye történetének legfeltűnőbben tudatlan bűnsegédje.

Liam hátratántorodott, és a bőrfoteljének csapódott. „Tessék? Hogy merészeled! Az anyám vezető pszichiáterekhez járt. Clara akut prenatális pszichózisban szenved. Nem hajlandó enni. Ez tragédia, de kezeljük.”

– Az édesanyád – vágtam közbe, veszélyesen vibráló hangon –, szisztematikusan lebontja a feleséged biológiai felépítését. Feltéptem a mappát, és 20×20-es fényes fényképeket terítettem az asztalára. Helyi ATM-kamerákból és a gépjármű-nyilvántartó hivatalból származó felvételek voltak – Clara hat hónappal ezelőttről, élénken és mosolyogva, egy rajzművész látványtervével szembeállítva az élő holttestről, amit egy órája láttam.

Liam a képeket bámulta, elállt a lélegzete. „Beteg…”

– Fogoly – vágtam vissza. Egy újabb dokumentumot csaptam az üveghez. Banki bizonylatok. – Beszéljünk a gyógyszerekről, amiket anyád biztosít. Felhatalmazást adott Agathának a közös számláitokra, hogy kezelje az „orvosi költségeket”, ugye?

„Igen, ő kezeli a specialistákat…”

„Nem fizet orvosoknak, Liam. Az elmúlt kilencven napban teljesen felszámolta a fő megtakarításaidat. Kétszáznegyvenezer dollár tűnt el offshore kamuszámlákon.” Hevesen megkopogtattam a papírt. „Ráadásul a pénzügyi bűnözéssel foglalkozó osztályom az elmúlt órát azzal töltötte, hogy a templomi anyakönyvben turkált. Negyvenhétezer dollárt cipelt el az általa kezelt női otthoni menhelyi alapból.”

Liam arca a felháborodott rózsaszínből beteges, áttetsző fehérbe váltott. „Ez… ez egy elírás. Ez lehetetlen. Az anyám egy szent. Ő építette azt a templomot.”

– A szentek nem játszanak holttestekkel – suttogtam, miközben bevittem az utolsó, katasztrofális csapást.

Elővettem egyetlen, közjegyző által hitelesített papírlapot, és remegő keze alá csúsztattam. „Három hónappal ezelőtt, röviddel azután, hogy Clara „betegsége” kényelmesen manifesztálódott, szentéletű édesanyád átfogó életbiztosítást kötött a feleségedre. Kifizetés: Félmillió dollár. A záradék magában foglalja a szülés alatti halálesetet is. És ki az egyetlen, visszavonhatatlan kedvezményezett?”

Liam a lap alján lévő aláírásra meredt. Agatha Sterling.

– A feleséged – mondtam, és áthajoltam az asztalon, amíg csak pár centire nem kerültem az arcától –, számára exponenciálisan többet ér holtan, mint élve. A baba pedig csak járulékos veszteség.

Valós időben néztem, ahogy létezésének valósága szertefoszlik. A vállalati bravúr szertefoszlott, helyét egy zsigeri, gyötrő rémület vette át. Rájött, hogy terhes feleségét egy anyja arcát viselő szörnyeteg kezére adta. Az asztal szélébe kapaszkodott, bütykei elfehéredtek, mellkasát száraz zihálás gyötörte.

Mire végre felnézett rám, az elveszett fiú eltűnt. Szemében hideg, vad düh tükröződött.

„Mit csináljunk?” – suttogta felismerhetetlen hangon.

– Fel fogsz kötni egy drótot – mondtam, miközben előhúztam egy mikro-adót a zsebemből. – És haza fogsz menni.

Cliffhanger: Liam mellkasához ragasztottam a drótot, a ragasztó hideg volt az izzadó bőrén. Ahogy állítottam a frekvenciát, a telefonom rezegni kezdett. Egy üzenet a diszpécsertől. Agatha Sterling épp most hívta Dr. Arthur Webbet. Webb egy kizárt orvos, akinek a múltjában feketepiaci nyugtatókat használt. Az idővonal nemcsak felgyorsult; ma este történt.

4. fejezet: A drót és a farkas
A megfigyelőautóból állott kávé, ózon és régi izzadság szaga terjengett. Két háztömbnyire parkolt a Westbrook Lane-től, városi vízvezeték-szerelő járműnek álcázva. Bent a hangvevők kék fénye hosszú árnyékokat vetett a taktikai csapatom arcára.

A nehéz fejhallgatóval a fülemre szorítva ültem, és hallgattam Liam Sterling ritmikus, rémisztően gyors szívverését, amely a vezetéken keresztül terjedt.

„Vegyél egy mély lélegzetet, Liam” – mormoltam a rendszerbe. „Sétálj be. Kérdezz rá a biztosítási kötvényre. Ne fokozd a feszültséget. Csak kérd meg, hogy beszéljen. Szükségünk van a vallomásra felvételre.”

– Másolat – recsegett a hangja a fülemben, vékonyan és rekedten.

Hallottam, ahogy a 47-es számú ház nehéz mahagóni ajtaja nyikorogva kinyílik. A ház környezeti zajai elárasztották a frekvenciát – egy nagyapaóra halk ketyegése, a központi légtér mély zümmögése és a fojtogató csend.

– Anya? – kiáltotta Liam.

Léptek. Lassú, kimért, közeledő lépések a keményfán.

– Liam, drágám. Korán hazaértél – szólt Agatha kristálytisztán. A cukorédesség ott volt a szájban, de mögötte egy újfajta feszültség érződött. – Éppen egy könnyű húslevest készítettem Clarának. Bár Isten a tudója, valószínűleg megint a falhoz fogja vágni.

– Beszélnünk kell – mondta Liam, és a hangja minden erőfeszítése ellenére remegett. – Ma felhívott a biztosítási alkusz. Egy kötvényről. Claráról.

A dróton teljes csend telepedett. Tíz gyötrelmes másodpercig tartott. Mire Agatha végre megszólalt, az imádó anya halott volt. A fejhallgatómban visszhangzó hang egy halk, hüllőszerű sziszegés volt.

„Beszélt a rendőrséggel.” Ez nem kérdés volt.

„Miért van félmillió dolláros biztosítás a feleségemre, anya? Miért üres a bankszámlánk?” Liam hangja felemelkedett, pánik csengett a hangjában.

Megragadtam a konzol szélét. „Tartsd a vonalat, Liam! Hadd magyarázza el.”

Agatha hosszan, fáradtan sóhajtott. „Mert gyengéd vagy, Liam. Pont, mint az apád. Te hozod be ezt a… ezt a gyenge, törékeny teremtményt a vérvonalunkba. Ő csak akadály. Nincs meg benne az a kitartás, hogy viselje a Sterling nevet, nemhogy felnevelje az örökösét.”