Fürgén sétáltam a járőrkocsimhoz, majd bemásztam a fülledt kabinba. Nem kapcsoltam fel a gyújtást. Lehajoltam a műszerfal alá, hogy ne láthassanak az emeleti ablakok, és kinyitottam az imakönyvet.

Nem volt selyem könyvjelző. Nem volt kiemelt szentírás. De a hátsó borító belső oldalához laposan, egy szakadt blokkra egy szaggatott fekete szemceruzával firkált, kétségbeesett, remegő kaparászás állt.

Nem vagyok őrült. Halálra éheztet. Lemondta a szülészorvosom időpontját. Kérlek, a babám haldoklik bennem. Ne mondd el Liamnek, ő irányítja az elméjét. Segíts! Kérlek.

A szaggatott fekete betűkre meredtem, és hideg, rettegő tócsát éreztem a gyomromban. Ez nem egy szokványos családi vita volt. Ez nem hanyagság. Egy lassított felvételű, módszeres kivitelezést néztem, ami keresztényi jótékonyságnak álcázva jelent meg. És ahogy a visszapillantó tükörbe pillantottam, láttam, hogy a hálószoba nehéz bársonyfüggönye megrándul.

Tudta, hogy nálam van a könyv.

2. fejezet: Az őrszem a szomszédban
Nem lerúghattam csak úgy a zsanérjairól az ajtót. A törvény valószínű okot követel, nem csak egy kozmetikai papírra írt kétségbeesett üzenetet. Agatha Sterling félelmetes ellenfél volt – gazdag, társadalmilag beágyazott és könyörtelen. Ha vasmarokkal a hátam mögött berontok, azonnal ügyvédet hív, Clara üzenetét egy pszichotikus nő tragikus firkálásaként festi le, és engem távoltartási végzéssel sújtanak. Clara egy héten belül meghal.

Nehéztüzérségre volt szükségem. Szükségem volt egy tanúra, aki áttöri a Westbrook Lane fátylát.

Az első taktikai manőverem a szomszédos ház volt. A 45-ös számú ház szöges ellentéte volt a Sterling-birtoknak. A festék enyhén hámlott róla, a gyepet vadvirágok kaotikus kavalkádja töltötte be, a verandán pedig egy rozsdás szélcsengő csörömpölt.

Mielőtt a csizmám elérte volna az első falépcsőt, a szúnyoghálós ajtó kitárult.

Mrs. Higgins apró termetű nő volt, valamikor a nyolcvanadik évében járt. Göcsörtös, ízületi gyulladásban szenvedő kezei és obszidiánforgácshoz hasonló éles, fekete szemei ​​voltak. Virágmintás kötényt viselt, amelyen halványan fahéj és régi papír illata terjengett.

– Úgy számoltam, hogy magát küldik majd, fiatalember – rekedten mondta, és intett, hogy menjek be. – Az egyenruhások egy hónapja érkeztek. Megálltunk a verandán, hittük Agatha szavát, és elhajtottunk. De maga… úgy néz ki, mint egy mélyenszántó férfi.

Bevezetett egy zsúfolt, hangulatos konyhába, és egy kopott, repedt bőrkönyvet tolt át a Formica asztalon.

– Agatha mesteri illuzionista – mondta Mrs. Higgins, miközben figyelemre méltóan biztos kézzel töltött nekem egy csésze fekete teát. – De én egy özvegy vagyok, aki súlyos álmatlanságban szenved. Az idősek birtokolják azt az egyetlen értéket, amit a fiatalok magától értetődőnek vesznek: a végtelen időt a megfigyelésre.

Kinyitottam a főkönyvet. Nem napló volt. Egy törvényszéki idővonal.

43. nap: 14:00 óra. Clara megpróbált betörni a hátsó kertbe. Agatha a teraszajtónál érte utol. A lányt a hajánál fogva vonszolta hátra a konyhába. Ezt követően leengedték és bezárták az összes földszinti redőnyt.

60. nap: Liam elindult egy céges elvonulásra Chicagóba. 03:15. Magas hangú sikolyok szűrődtek ki a fő lakosztályból. Agatha azonnal felerősített egy kórusadást a sztereó rendszeren, hogy elnyomja a zajt.

90. nap: Clara látható a második emeleti ablakban. A vizsgálati alany súlyosan lesoványodottnak tűnik. Csontvázszerű. Agatha megfigyelhető, amint az érintetlen, friss ételeket – sült csirkét, zöldségeket – közvetlenül a külső komposztládába dobja, miközben a lány az üvegnek dőlve sír.

A gyomrom kavargott, a mélységes csodálat az idős asszony iránt és a szomszéd iránti vulkáni undor keserű keveréke. „Ez egy aranybánya, Mrs. Higgins. Egyértelmű, tagadhatatlan mintázatot mutat a fogságban és a fizikai bántalmazásban.”

– Nem csak elolvassa, nyomozó. Érzi is – suttogta, miközben átnyúlt az asztalon, és meglepő erővel megszorította az alkarom. – Mentsd meg azt a lányt. Mentsd meg azt a meg nem született gyermeket. Egy ördög munkálkodik abban a házban.

Becsuktam a főkönyvet, és a kabátomba csúsztattam. „Megteszem. A szavamat adom.”

Kiléptem Mrs. Higgins verandájára. A délutáni nap túl erősen sütött. Megálltam, meggyújtottam egy cigarettát, amit három éve nem szívtam, és végigpásztáztam a Sterling-ház peremét. A környék csendje nyomasztónak, bűnrészesnek tűnt.

Miközben kifújtam egy szürke füstfelhőt, a tekintetem felvándorolt ​​a 47-es számú ház tetejére.

A padlásablak. Egy kicsi, kör alakú üvegtábla volt, évtizedeknyi kosz borította. De a folt mögött egy árnyék mozdult. Nem Clara volt. A sziluett merev volt, a testtartás határozott. Agatha a kivilágítatlan padláson állt, és figyelte, ahogy a szomszéddal beszélgetek.

Felemelte az egyik kezét, és lassan végighúzta az ujját a saját torkán.

Az üzenet kristálytiszta volt. Az idővonal egyszerűen felgyorsult.

3. fejezet: Az üvegörökös összetörése
Agatha páncéljának leggyengébb láncszeme nem a saját gőgje volt, hanem az a mit sem sejtő helyettesítő, akit a boldog otthon illúziójának fenntartására használt. Liam Sterling .

Nem fáradtam azzal, hogy előre telefonáljak. Egyenesen a pénzügyi negyedbe hajtottam, egy villantással megkerülve a Sterling Logistics recepciósát a jelvényemmel, és kinyitottam Liam sarokirodájának matt üvegajtaját.

Liam harminckét éves volt, méretre szabott sötétkék öltönyt viselt, olyan sikkes, elegáns kisugárzással, mint akinek életében soha nem mondtak nemet. De a drága frizura alatt egy sötétben rettegett fiú lágy, hajlékony vonásai voltak.

– Thorne nyomozó? – Liam felállt, láthatóan zavartan, és megigazította a selyem nyakkendőjét. – Valami baj van? Clara jól van?