1. A korai temetés
Fertőtlenítőszer és haldokló virágok illata lengte be a 402-es lakosztály levegőjét. Ez volt a St. Jude Kórház VIP lakosztálya, ahonnan kilátás nyílt a városra, és olyan vastag ágynemű borította, hogy egy pillanatra elfeledtette az emberrel, hogy esetleg haldoklik.

Alice Thorne az ágyban feküdt, teste sápadt, törékeny vonallá változott a takaró alatt. A kemoterápia hetekkel ezelőtt kitépte a haját, fejbőre sima és sebezhető lett. Selyem fejkendőt viselt, kétségbeesetten próbálva megőrizni egykori eleganciáját.

De nehéz volt megőrizni az eleganciát, amikor a férjed a szoba sarkában tervezte a temetésedet.

David Thorne az ablaknál állt, és a mandzsettagombjait igazgatta. Olyan jóképű volt, hogy régen Alice szíve hevesebben vert tőle – éles állkapocs, szabott öltöny, drága óra. Most úgy nézett ki, mint egy keselyű hajszálcsíkos ingben.

Carla kapaszkodott a karjába.

Carla David „asszisztense” volt. Huszonnégy éves, szőke, és jelenleg egy fehér csipkeruhát viselt, ami gyanúsan hasonlított egy lezser menyasszonyi ruhára. Rágózott és a telefonján lapozgatott, időnként felpillantva, hogy szemügyre vegye a szoba bútorait, mintha a saját lakásához mérné őket.

– Alice – mondta David, elfordulva az ablaktól. Hangja sima volt, begyakorolt. Hiányzott belőle a gyász élessége. – Beszélnünk kell a végrendeletről. Az ügyvéd azt mondja, ha most átíratjuk a tulajdoni lapokat a tóparti házra, elkerülhetjük a hagyatéki adót. Egyszerűen csak okosabb.

Alice megragadta az ágyneműt. Elfehéredtek az ujjpercei. – Még nem haltam meg, David.

– De a prognózis… lesújtó – sóhajtott David teátrálisan. – 4. stádiumú tüdődaganat. Agresszív. Az orvosok heteket mondtak, Alice. Talán napokat. Gyakorlatiasnak kell lennünk.

– Gyakorlatias? – suttogta Alice. – Idehoztad. A halálos ágyamra.

Carla felnézett, és rágózott a rágóján. „Davidnek támogatásra van szüksége, Alice. Neki is nehéz nézni, ahogy te… elsorvadsz. Különben is, csak előre tervezünk. Az élet megy tovább.”

A sarokszékben, egy kis késsel egy zöldalmát hámozva, Mrs. Thorne – David anyja – ült. Leszelt egy darab almát, és hangos ropogással a szájába kapta.

– Istennek van egy módszere a száraz ágak metszésére, drágám – mondta Mrs. Thorne, Alice-re sem nézve. – Mindig is beteges voltál. Túl gyenge voltál az én Davidemhez képest. Soha nem adott nekem unokát. Talán így a legjobb. Carlának széles a csípője. Termékeny.

Alice érezte, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán. Forró és megalázó volt. „Tűnj el innen!” – rekedten mondta.

– Na, na – mondta David, és az ágyhoz lépett. Nem fogta meg a kezét. Úgy passzolgatta a lábát a takarón keresztül, mintha egy kutyát simogatnának. – Ne légy nehézkes. Csak írd alá az áthelyezési papírokat. Hadd legyen egy kis nyugalmunk.

– Béke? – nyögte ki Alice. – Élve eltemetsz.

– Megérdemled ezt a sorsot – motyogta Mrs. Thorne, miközben egy almamagot köpött a tenyerébe. – Önző vagy a végéig. Csak húzod ezt az időt. David örökségét erre a flancos szobára pazarlod.

Alice lehunyta a szemét. A monitor egyenletesen sípolt – emlékeztetőül arra, hogy a szíve még mindig dobog, még akkor is, ha azt kívánják, bárcsak megállna. Kicsinek érezte magát. Úgy érezte, mintha kitörölték volna.

Hirtelen a lakosztály nehéz ajtaja kitárult, akkora erővel, hogy majdnem a falnak csapódott.

BUMM.

A szoba megdermedt. David megpördült. Carla elejtette a telefonját. Mrs. Thorne abbahagyta a rágást.

Az ajtóban egy férfi állt. Magas volt, ősz hajú, és egy méretre készített szénszürke öltönyt viselt, ami többe került, mint amennyit David egy év alatt megtermelt. Két oldalán két testes, sötét öltönyös, fülhallgatóval ellátott férfi állt, valamint a kórház főorvosa, Dr. Aris, aki rémültnek tűnt.

A középen álló férfi hideg, rémisztő erőt sugárzott. Kék acélszemekkel nézett a szobára.

David összevonta a szemöldökét, és kidüllesztette a mellkasát. „Tessék? Ki maga? Az idegenek látogatási ideje lejárt. Ez egy privát, családi pillanat.”

A férfi nem törődött vele. Úgy sétált el David mellett, mintha egy bútordarab lenne. Odament az ágyhoz. Arca ellágyult, az acél valami gyengéddé és megtört szívvé olvadt.

– Itt vagyok, hercegnőm – suttogta.

Alice kinyitotta a szemét. A könnyek homályán keresztül látta őt.

– Apa? – suttogta.

2. A Titán megérkezik
A szó nehézen és lehetetlenül lebegett a levegőben.

Apu?

David pislogott. A férfira nézett. Nézte az öltöny szabását, ahogy a fény megcsillant a csuklóján lévő platinaórán. Lassan derengett fel benne a felismerés, mint egy horrorfilmben.

Látta már ezt az arcot korábban. Nem családi albumokban – Alice azt mondta, hogy az apja elidegenedett, egy sokat utazó „tanácsadó”. Látta ezt az arcot a Fortune címlapján. A CNBC-n.

Arthur Vance. A „Wall Street keselyűje”. A milliárdos, akit ellenséges felvásárlásairól és sportcélú cégfelszámolásairól ismertek.

– Mr… Mr. Vance? – dadogta David, miközben a vér kifutott az arcából, míg végül sápadtabbnak tűnt, mint Alice.

Arthur Vance lehajolt és megcsókolta Alice homlokát. Hüvelykujjával, amellyel milliárd dolláros üzleteket írt alá, végigsimította az arcát.

– Megmondtam, hogy hívj fel, ha ezek a paraziták zavarnak, Ally – mondta Arthur gyengéden. – Miért nem mondtad, hogy ilyen rosszak?

– Azt hittem, megbirkózom vele – zokogta Alice, miközben a férfi kabátjának hajtókájába kapaszkodott. – Azt hittem, szeretnek engem.