– Igen – helyeselt Arthur. – Az voltál. És a lányom nem szokott gyengének tűnni.

Intett a sofőrnek. Felhúzódott az ablak.

„Várjon! Mr. Vance! Szükségem van egy munkára! Kaphatnék egy referenciát?”

Az autó elindult, Davidet pedig otthagyva köhögött a kipufogógázban.

5. A felépülés
hat hónappal később

A nap sütött a St. Jude Kórház gyepére. Tömeg gyűlt össze az új „Alice Vance Rákkutató Szárny” szalagátvágó ünnepségére.

Alice a pódiumon állt. Haja sikkes pixie frizurává nőtte ki magát, ami kiemelte az arccsontját. Piros ruhát viselt – merész, vibráló, élettel teli. Egészségesnek és ragyogónak tűnt.

„Hat hónappal ezelőtt” – mondta Alice a mikrofonba – „azt hittem, vége az életemnek. Fent feküdtem egy szobában, és készültem elbúcsúzni.”

Az első sorban ülő apjára nézett. Arthur rámosolygott.

„De tanultam valamit azon a napon” – folytatta Alice. „Megtanultam, hogy az élet túl értékes ahhoz, hogy olyan emberekkel töltsük, akik arra várnak, hogy meghalj. Megtanultam, hogy a túlélés nem csak egy betegség legyőzéséről szól. Arról is szól, hogy kiiktassuk az életünkből a méreganyagokat.”

A tömeg tapsolt.

A város túlsó felén, egy Jiffy Lube várótermében egy kis tévében ment a híradó az eseményről.

David Thorne egy műanyag széken ült, zsírfoltos overált viselt. Minimálbéresként dolgozott, olajat cserélt. Egyetlen jó hírű cég sem alkalmazta volna, miután Arthur Vance feketelistára tette az üzleti világban.

Felnézett a tévére. Alice-t látta. Gyönyörűnek tűnt. Gazdagnak tűnt.

„Hé, Dave!” – kiáltotta a főnöke a fülkéből. „A 3-as fülkében lévő ügyfélnek kerékcserére van szüksége! Hagyd abba a tévézést, és láss munkához!”

David összerezzent. „Jövök.”

Felállt, ropogtak a térdei. Még utoljára Alice-re nézett.

„Mindenem megvolt” – suttogta magában.

Megszólalt a telefonja. Az anyja volt az.

– David! – sikította Mrs. Thorne. – A főbérlő azt mondja, hogy megint késünk a lakbérrel! Ki fognak lakoltatni minket! Csináljatok már valamit!

– Dolgozom, anya – mondta David fáradtan.

„Haszontalan vagy!” – kiáltotta. „Pont, mint az apád! Mindent elvesztettünk tőled!”

David letette a telefont. Bement a garázsba, tüdejét olaj és megbánás szaga töltötte be.

6. Az új lüktetés
Azon az estén Alice új penthouse lakásának erkélyén állt. A városra nyílt kilátás, a félhomályban fények tengere csillogott.

Egy pohár pezsgőt tartott a kezében.

Megérintette a mellkasán a kicsi, halvány sebhelyet, ahol régen a kikötő volt. Emlékeztető volt. Egy harci sebhely.

A félelemre gondolt. A diagnózis hideg vizére. David árulásának hideg vizére.

Túlélte az egészet.

– Köszönöm, hogy megmentettél, apa – mondta Arthurnak korábban vacsora közben.

– Megmentetted magad, drágám – felelte Arthur, miközben a poharát az övéhez koccintotta. – Megküzdöttél a daganattal. Megküzdöttél a szívfájdalommal. Én megküzdöttem a patkányokkal.

Alice elmosolyodott az emlékre.

Mélyet szippantott a hűvös éjszakai levegőből. Édes íze volt. Olyan íze volt, mint a szabadságnak.

„Túléltem a daganatot” – suttogta a szélbe. „És túléltem a házasságot. Most már semmi sem ölhet meg.”

Megszólalt a csengő.

Alice megfordult. Átsétált gyönyörű nappaliján, elhaladt a választott művészeti alkotása, elhaladt az élete mellett, amit felépített.

Kinyitotta az ajtót.

Egy férfi állt ott. Magas volt, kedves tekintetű, egy üveg bort tartva a kezében. Az orvos volt, akivel a vizsgálatai során találkozott – egy férfi, aki látta őt kopaszon és betegen, mégis randira hívta.

– Készen állsz a vacsorára? – kérdezte mosolyogva.

Alice visszamosolygott.

– Készen állok – mondta.

Kilépett a folyosóra, határozottan becsukta az ajtót a múltra, és a jövője felé indult.

A Vég.