Amikor rákot diagnosztizáltak nálam, a férjem hazahozta a szeretőjét, hogy megalázzon. Az anyósom válási papírokat nyomott a kezembe, mondván, hogy ez a sors jár nekem. Nevettek, mert meg voltak győződve róla, hogy túl gyenge vagyok a visszavágáshoz – egészen addig, amíg az apám be nem lépett az ajtón. Akkor a nevetést felváltotta a rettegés, és könyörögni kezdtek.

Arthur lassan felállt. Megfordult, hogy szembenézzen a szobával. A gyengédség eltűnt, helyét hideg, fortyogó düh vette át, ami lehűtötte a lakosztályt.

Dávidra nézett.

– Te biztosan David vagy – mondta Arthur. Hangja halk volt, mennydörgésszerű. – Az az ember, aki egy kurvát visz a felesége halálos ágyához.

Carla elállt a lélegzete. „Én nem vagyok egy…”

– Csendet! – csattant fel Arthur. Rá sem nézett. – Ha még egyszer beszélsz, megveszem a házat, amiben laksz, és ebédre kilakoltatlak.

Carla becsukta a száját, szeme tágra nyílt a félelemtől.

David hátrált, amíg a falnak nem ütközött. „Mr. Vance, uram… Én… Én nem tudtam! Alice sosem mondta el nekem! Azt mondta, hogy a leánykori neve Smith!”

– Az anyja nevét használta, hogy elkerülje az aranyásókat – mondta Arthur, közelebb lépve Davidhez. – Úgy tűnik, nem működött. Úgyis kiszimatoltad a sebezhetőséget.

– Szeretem Alice-t! – hazudta David, miközben verejték gyöngyözött a homlokán. – Csak… készültünk! Az orvosok azt mondták…

– Tudom, mit mondtak az orvosok – vágott közbe Arthur. – Enyém a kórház. Vagyis inkább az alapítványom építette ezt a szárnyat.

Tekintetét Mrs. Thorne-ra fordította. Az idős asszony elejtette az almáját. Reszketett, és a mellkasához szorította a táskáját.

– És te – mondta Arthur, és szeme összeszűkült. – Az anya. „Elszáradt ágak”? „Túl gyengék”?

Mrs. Thorne megpróbált megszólalni, de csak egy nyikkanás jött ki a torkán.

– Azt hiszed, a lányom gyenge? – nevetett Arthur rekedten, komoran. – Ő egy Vance. Több acél van a kisujjában, mint az egész vérvonaladban.

A vezérkari főnökhöz fordult.

– Dr. Aris – mondta Arthur. – Mondja meg nekik.

Dr. Aris előrelépett, kezében egy írótáblával. Idegesnek tűnt, de megkönnyebbültnek is, hogy a figyelme elterelődött a milliárdos dühéről.

„Mr. Vance, Mr. Thorne… ma reggel megkaptuk a végleges patológiai jelentést a svájci szaklaboratóriumtól. Mr. Vance személyesen szállíttatta ki a mintákat.”

David összevonta a szemöldökét. „Patológia? De tudjuk, hogy rák. Negyedik stádium.”

„A kezdeti vizsgálatok… félrevezetőek voltak” – mondta Dr. Aris. „Igen, a tüdején lévő elváltozás nagy. És egy karcinóma sűrűségét utánozza. De a biopszia megerősíti, hogy teratómáról van szó.”

„Micsoda?” – kérdezte Carla.

– Teratoma – ismételte meg Dr. Aris. – Dermoid ciszta. Ritka a tüdőben, de előfordul. Jóindulatú.

A szoba elcsendesedett.

– Jóindulatú? – suttogta Alice, miközben felhúzta magát. – Én… én nem vagyok rákos?

– Nem, Thorne asszony – mosolygott Dr. Aris. – Van egy jóindulatú növedéke. Holnapra tervezzük az eltávolítását. Ha eltávolítják, teljesen felépül. A várható élettartama normális.

Alice felzokogott – a tiszta, elsöprő megkönnyebbülés hangja. „Élni fogok?”

– Túl fogod élni – erősítette meg Arthur, és megszorította a kezét.

A szobában uralkodó öröm tapintható volt Alice és Arthur számára.

De David és Mrs. Thorne számára ez egy halálos ítélet volt.

David Alice-re nézett. A milliárdos apára nézett. A jövőre nézett, amit az előbb elégetett.

Úgy bánt egy haldokló feleséggel, mint a szeméttel. De egy élő feleséggel? Egy élő feleséggel, akinek egy milliárdos apja mindent hallott?

Pánik, nyers és ősi, hasított a torkába.

„Alice!” – kiáltotta David, és az ágy felé rohant. Olyan erővel lökte félre Carlát, hogy az egy székbe botlott. „Kisfiam! Ó, hála Istennek! Hála Istennek!”

Térdre rogyott az ágy mellett, és megragadta Alice kezét.

„Annyira féltem!” – zokogott David, könnyeket erőltetve a szemébe. „Megőrültem a bánattól! Ezért viselkedtem őrülten! Nem tudtam, mit csinálok! Carla semmit sem jelent! Ő csak… egy gyászfeldolgozó volt! Szeretlek, Alice!”

Mrs. Thorne felállt, lesimította a szoknyáját, és felvette legszebb templomi asszonyokra jellemző mosolyát.

– Tudtam! – jelentette ki, összekulcsolt kézzel. – Imádkoztam érted, Alice! Minden este! Ezért mondtam, hogy a sors kezéből fakadt, hogy túléled! Próbára tettem az elszántságodat! Tudtam, hogy erős vagy!

Arthur Vance közéjük és az ágy közé lépett. Drága gyapjúból és hajthatatlan izomzatból készült fal volt.

– Spórolj a lélegzeteddel – mondta Arthur. – Az én levegőmet veszed.

3. A jóindulatú csavar
David megpróbált eltolni Arthur mellett, de az egyik testőr közbelépett, és hűtőszekrényhez hasonló mellkasával elállta az útját.

– Mr. Vance, kérem – könyörgött David, Arthur válla fölött Alice-re nézve. – Alice, mondja meg neki! Összeházasodtunk! A férje vagyok! Hibáztam, de most itt vagyok! Újrakezdhetjük!

Alice Davidre nézett. Látta az izzadságot az ajkán. Látta a kétségbeesést a szemében.

Tíz perccel ezelőtt bármit megadott volna, hogy szeretettel nézzen rá.

Most már tisztán látta. Nem szerette. Szerette a gazdagság közelségét. Szerette a saját biztonságát.

– Tévedés volt? – kérdezte Alice, és a hangja egyre erősebb lett. – Behoztad a szeretődet a kórházi szobámba. Megkértél, hogy írjam alá a ház átvételét. Azt mondtad, akár halott is lehetnék.

„Gyászoltam!” – kiáltotta Dávid. „A gyász őrültségekre készteti az embereket!”

– Nem gyászoltál, David – mondta Alice hidegen. – Vásárolgattál. Már azelőtt kerestél a pótlásomra, hogy a testem kihűlt volna.

„Carla!” – David megpördült, és a lányra mutatott. „Átvert! Akkor csábított el, amikor még sebezhető voltam! Az ő hibája!”

Carlának leesett az álla. „Én? Azt mondtad, hogy egy frigid ribanc! Azt mondtad, alig várod, hogy kifizesd az életbiztosításodat, és elmehetünk Balira!”