1. RÉSZ

Azon a napon, amikor Álvaro Serrano rajtakapta a házvezetőnőt, amint a gyerekeivel játszik a konyhában, majdnem kirúgta a két gyerek előtt.

Épp most tért vissza pozuelo de alarcóni villájába egy katasztrofális nap után, amit madridi befektetési cégénél töltött. Elvesztett egy fontos tárgyalást, összeveszett a partnereivel, és újabb hívást kapott ötéves ikrei iskolájából.

Lucas és Daniel hetek óta elszigetelődtek kollégáiktól, keveset ettek és folyamatosan gyomorfájásra panaszkodtak, bár az orvosok nem találtak semmilyen fizikai okot.

Álvaro csendet keresve lépett be a házba.

Ehelyett nevetést hallott.

Bement a konyhába, és mozdulatlanul állt ott.

Carmen Ruiz, a ház takarításával megbízott nő, könyékig szappanhab borította. Lucas egy szivacsot tartott a kezében, Daniel pedig megpróbált megszárítani egy tányért, miközben ők hárman nevettek. A mosogató körül víz volt, és apró buborékok úsztak az ablakon beszűrődő fényben.

Álvaro úgy érezte, hogy a rendbontás provokáció volt.

– Mi folyik itt?

A nevetés eltűnt.

Carmen lassan letette a tányért.

– A gyerekek segíteni akartak nekem.

– A gyerekeim nem azért vannak itt, hogy szórakoztassák a személyzetet.

Lucas lehajtotta a fejét.

– Apa, csak játszottunk.

– A szobádba.

Az ikrek engedelmeskedtek.

Amikor kettesben maradtak, Álvaro hidegen nézett Carmenre.

–Takarítani vagy felbérelve. Nem arra, hogy eldöntsd, hogyan neveld a gyerekeimet.

Carmen összeszorította az ajkait.

-Tudom.

– Akkor nehogy ez megismétlődjön.

A nő bólintott, de mielőtt elment, hozzátette:

– Órák óta nem mosolyogtak ma.

Álvaro megfordult.

– Ez nem a te dolgod.

Azon az estén egyedül vacsorázott egy túl nagy ebédlőben.

A folyosóról Daniel sírását hallotta.

Bosszúsan jött be.

— Mi történik most?

Lucas az ágyon ült és átölelte a testvérét.

– Fáj a hasa.

– Az orvosok azt mondták, hogy jól vagy.

Dániel letörölte a könnyeit.

–Amikor Carmen velünk játszik, kevésbé fáj.

Álvaro valami megmagyarázhatatlan kellemetlenséget érzett.

Mióta felesége, Elena 3 évvel ezelőtt egy közúti balesetben életét vesztette, a házát tökéletes géppé alakította: magániskola, angolórák, zongora, úszás, pszichológusok, pontos időbeosztás és profi gondozók.

Semmi sem mehetett rosszul.

Legalábbis én ezt gondoltam.

Másnap reggel reggeli közben figyelte a gyerekeket. Alig nyúltak az ételhez.

Carmen megjelent, hogy elhozzon néhány bögrét.

Az ikrek arca azonnal megváltozott.

Dániel még el is mosolyodott.

Ez jobban zavarta Álvarót, mint amennyire be akarta vallani.

– Megint fáj – mormolta Lucas.

Carmen közeledett.

– Leülhetnék velük egy pillanatra?

Álvaro majdnem visszautasította.

—5 perc.

Carmen bevitte a gyerekeket a nappaliba, leült a szőnyegre, és mindenféléről elkezdett velük beszélgetni. Aztán kitaláltak egy történetet három párnából és egy műanyag dinoszauruszból.

Néhány percen belül a gyerekek abbahagyták a panaszkodást.

Álvaro az ajtóból figyelte őket.

Először érzett félelmet egy olyan igazságtól, amelyet sem megvásárolni, sem irányítani nem tudott.

Órákkal később hívást kapott az iskolai tanácsadótól.

– Serrano úr, ma Lucas és Daniel is részt vettek, beszélgettek más gyerekekkel, és sokkal nyugodtabbnak tűntek.

-Mert?

– Egy jelentős veszteség után egyes gyerekeknek nincs szükségük több fegyelmezésre. Érzelmi támogatásra van szükségük.

Álvaro válasz nélkül letette a telefont.

Carment kereste.

Megtalálta az összehajtogatható ruháit.

– Miért tudja, hogyan nyugtassa meg őket?

Carmen néhány másodpercig hallgatott.

– Mert a fiam is átélt valami hasonlót.

Álvaro összevonta a szemöldökét.

— Mi történt vele?

Carmen felnézett.

–Miután elvesztette az édesapját, hetekig nem tudott beszélni. Az orvosok magyarázatot kerestek. Én csak egy félelemmel teli gyereket láttam.

– És mit tett?

– Tartsd meg őt.

Álvaro úgy érezte, ez a három szó ott fájt a legjobban, ahol a legjobban fájt.

Kármen így folytatta:

– A gyerekeidnek nincs szükségük arra, hogy valaki mindent megoldjon. Tudniuk kell, hogy amikor félnek, senki sem fog elmenni.

Azon az éjszakán Dániel arra ébredt, hogy az apja az ágy mellett fekszik.

– Apa… elmész?

Álvaro a telefonjára nézett, ami tele volt munkahelyi üzenetekkel.

Kikapcsolta.

– Nem. Ma maradok.

Nem tudta, hogy néhány órával később valaki a saját családjából arra kényszeríti Carment, hogy elhagyja a házat.

2. RÉSZ

Másnap reggel megjelent Mercedes, Elena anyja.

Mióta a lánya elhunyt, úgy érezte, joga van felügyelni mindent, ami az unokáival kapcsolatos.

Amikor felfedezte, hogy Carmen játszik velük, és Álvaro hallgat a tanácsaira, felrobbant.

– Most egy alkalmazott dönti el, hogyan nevelje a lányom gyerekeit?

Carmen hallgatott.

Álvaro megpróbálta megállítani.

– Mercedes, ez nem így van.

– A gyerekek zavarban vannak. Az a nő olyan pozíciót tölt be, ami nem hozzá tartozik.

Órákkal később, miközben Álvaro egy megbeszélésen volt, Mercedes egyedül találta Carment.

– Szedd össze a holmidat.

– Mr. Serrano nem rúgott ki.

–De rá tudom venni. Ha igazán szereted azokat a gyerekeket, menj el, mielőtt még jobban függenének tőled.

Carmen a lépcső felé nézett.

Lucas és Daniel titokban hallgatóztak.

Azon a délutánon, amikor Álvaro visszatért, egy cetlit talált az asztalon.

Carmen elment.

Az éjszaka folyamán az ikrek állapota rosszabbodott.

Lucas elviselhetetlen fájdalommal sírni kezdett, Daniel pedig alig kapott levegőt a zokogás között.

Álvaro hívta a mentőket.

A kórházban, órákig tartó vizsgálatok után az orvos egyértelmű választ adott:

– A fájdalom valós, de még mindig nem találtunk szervi okot. Nagyon intenzív érzelmi összetevője van.