Álvaro feltűrte az ingujját.
-Nem.
Carmen felvonta a szemöldökét.
– Akkor ma sok mindent fog tanulni.
Egy buborék kipukkadt Alvaro orrán.
A gyerekek elkezdtek nevetni.
Ő is.
Mercedes az ajtóból könnyes szemmel figyelte a jelenetet.
A következő hetekben semmi sem oldódott meg varázsütésre.
Az ikrek továbbra is orvosi és pszichológiai felügyelet alatt álltak. Voltak rossz éjszakák. Néhány reggelen visszatért a fájdalom. Lucas időnként megkérdezte, hogy az apja visszamenne-e egész nap dolgozni.
Álvaro soha nem ígért lehetetlent.
Csak ennyit válaszolt:
– Ha valaha is elfelejteném, emlékeztess rá.
Megváltoztatta a menetrendjét.
Vacsora közben abbahagyta a hívások fogadását.
A vasárnapok családi napokká váltak.
Végül találkozott Adriánnal, Carmen fiával is.
Amikor először megérkezett a házhoz, Lucas és Daniel odaszaladtak hozzá.
– Te csináltad a karkötőt?
– Nem. A nagymamám készítette.
Daniel megmutatta neki a még mindig őrzött zöld fonalat.
– Működött.
Adrian nagyon komolyan tagadta.
– Nem varázsol.
Álvaro továbbra is hallgatott.
Adrián hozzátette:
– Anyám szerint ez arra szolgál, hogy emlékeztessen arra, hogy valaki gondol rád.
Dániel néhány másodpercig gondolkodott ezen.
– Akkor mégis működik.
Ezt a logikát senki sem vitatta.
Hónapokkal később Álvaro visszatért a cégéhez.
De már nem ugyanaz az ember volt.
Továbbra is követelőző volt. Továbbra is üzleteket kötött és nehéz döntéseket hozott.
A különbség az volt, hogy minden délután tudta, hol ér véget a munkája.
Egyik este később ért haza, mint megbeszélték.
A lépcsőn találta Lucast, aki várakozott.
A fiú nem szólt semmit.
Csak ránézett.
Álvaro azonnal megértette.
A padlón hagyta az aktatáskát.
– Tévedtem.
Lucas a szobára mutatott.
–Daniel arra vár, hogy befejezze a filmet.
—Akkor menjünk.
– És a munka?
Álvaro megfogta a fia kezét.
– Holnap is ott lesz.
Miközben a nappali felé sétáltak, meglátott Elena fényképét egy komódon.
Évekig rejtegette, mert túl fájt ránézni.
Most megint otthon voltam.
Nem mint egy szellem.
Nem olyan, mint egy tiltott seb.
Azok részeként.
Carmen egy kosár mosnivalót cipelve sétált el mellettük.
Álvaro felhívta.
– Carmen.
Megfordult.
-Köszönöm.
-Mert?
A nappali felé nézett, ahol a gyerekei azon veszekedtek, hogy melyik filmet válasszák.
–Azért, mert nem mentem el teljesen, amikor még azt sem tudtam, hogyan maradjak.
Carmen gyengéden megrázta a fejét.
– Nem én voltam az, aki megváltoztatta ezt a házat.
– Igen, megtetted.
– Nem. Én csak egy ajtót nyitottam ki. Te úgy döntöttél, hogy belépsz.
Álvaro ismét Elena fényképére nézett.
Aztán meghallotta, hogy a gyerekek hívják.
És ezúttal nem azt válaszolta, hogy „Most jövök”.
Azonnal megtörtént.
Mert végre megértett valamit, amit egyetlen üzletembernek, orvosnak vagy szakembernek sem sikerült megtanítania neki.
Néha egy család nem kezd el gyógyulni, amikor a fájdalom elmúlik.
Akkor kezdődik, amikor valaki leül a szenvedő ember mellé, és ahelyett, hogy gyors megoldást keresne, tettekkel mutatja meg neki:
„Lehet, hogy félsz. Lehet, hogy sírsz. Lehet, hogy nem tudod, mit tegyél. De nem kell egyedül átélned.”
És attól az éjszakától kezdve, abban a pozuelói házban, ahol évekig minden tökéletesen tiszta és fájdalmasan üres volt, újra hallatszott a nevetés, a veszekedés, a tányérok csörömpölése, a folyosókon léptek zaja, és időnként egy-egy szappanbuborék fel-lebegése a konyhában.
Mert Álvaro Serrano élete felét abban a hitben töltötte, hogy a szeretet azt jelenti, hogy megvédi szeretteit mindentől.
Amíg egy nő, akit majdnem kirúgott, meg nem tanította neki a legnehezebb igazságot:
A szeretet azt is jelentette, hogy akkor is maradunk, amikor nincs mód a fájdalom orvoslására.
