Daniel kinyitotta a szemét az ágyból.
-Apu…
-Itt vagyok.
– Szeretem Carment.
Álvaro Mercedesre nézett.
Aztán Lucas suttogta:
– A nagymama kirúgta.
A csend kegyetlen volt.
Álvaro lassan felkelt.
-Mit tettél?
De mielőtt Mercedes válaszolhatott volna, több riasztó is megszólalt Daniel ágya körül.
3. RÉSZ
Az orvosok gyorsan bejöttek, és mindenkit távozásra szólítottak fel.
Álvaro dermedten állt a La Paz Egyetemi Kórház folyosóján, és a csukott ajtót bámulta, amely mögött a fia állt.
Mercedes megpróbálta megérinteni a karját.
Félreállt.
– Te rúgtad ki őt?
– Csak a gyerekeket próbáltam megvédeni.
– Mitől védeni őket?
— Kötődni egy idegenhez.
Álvaro üresen felnevetett.
– Három éve élnek velem, és biztonságosabbnak érzik magukat azzal az „idegennel”, mint a saját apjukkal.
Mercedes lesütötte a tekintetét.
– Elena soha nem engedte volna…
– Soha többé ne használd Elenát arra, hogy igazold a tetteidet.
Álvaro most először beszélt így vele.
Évekig elfogadta a kritikájukat, mert ugyanazt a fájdalmat érezték. Mercedes elvesztette a lányát; ő a feleségét. De azon az éjszakán megértette, hogy mindketten fallá tették Elena emlékét.
Kijött egy ápolónő.
Dániel állapota stabil volt, bár továbbra is megfigyelés alatt kellett maradnia.
Álvaro visszatért az ágy mellé.
Lucas némán sírt.
– Apa, hozd ide Carment!
Álvaro elővette a telefonját.
Egyszer hívott.
Semmi.
Más.
Semmi.
A harmadik hívásra egy fáradt hang válaszolt.
– Serrano úr?
Álvaro alig tudott megszólalni.
– A kórházban vagyunk.
Csend lett.
-Mi történt?
– A gyerekek állapota rosszabb lett.
Carmen mély levegőt vett.
– Oda megyek.
Mercedes felemelte a fejét.
– Álvaro…
-Most nem.
Carmen 40 perccel később érkezett meg, a haja rendszertelenül volt összefogva, a kabátja pedig rosszul begombolva.
Lucas az ágyból látta meg.
– Carmen!
Odafutott hozzá, de megállt, mielőtt megölelte volna, és Alvaróra nézett, némán engedélyt kérve.
Álvaro bólintott.
Lucas kapaszkodott belé.
– Azt hittem, nem jössz vissza.
-Itt vagyok.
– Nagymama azt mondta, el kell menned.
Carmen egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Ennek már mindegy.
De Álvarónak mégis számított.
Mercedes az ablaknál maradt.
– Bocsásson meg – mondta végül. – Azt hittem, ez a kapcsolat összezavarta a gyerekeket.
Carmen gyengéden megrázta a fejét.
„Nincs szükségük még egy anyára. Már van anyjuk, még ha nem is lehet velük. Soha nem próbálnám meg átvenni a helyét.”
A mondattól Mercedes megnémult.
Carmen leült a két ágy közé.
Semmi rendkívülit nem tett.
Nem ígérte meg, hogy minden rendben lesz.
Nem mondta, hogy el fog múlni a fájdalom.
Egyszerűen ott volt.
Amikor Daniel felébredt, a lány kezét kereste.
– Maradsz?
-Igen.
– Még akkor is, ha elalszom?
– Még akkor is, ha elalszol.
Álvaro látta a jelenetet és szégyellte magát.
Évekig azt hittem, hogy a jelenlét azt jelenti, hogy fizetnem kell az orvosoknak, iskoláknak, terapeutáknak és programoknak.
Összekevertem a felelősséget a szeretettel.
Hajnali 3:26-kor Lucas sírva ébredt egy rémálom után.
Álvaro felállt.
Carmen is.
De ezúttal tett egy gesztust.
– Hadd próbáljam meg.
Leült a gyerek mellé.
-Itt vagyok.
Lucas remegett.
– Te is elmész?
Álvaro érezte, hogy összeszorul a torka.
-Nem.
– Anya elment.
– Anya nem akart elmenni.
– De elment.
Ez a mondat megtört benne valamit.
Álvaro a baleset óta nem beszélt róla. Eltávolította a fényképeket, elrakta a holmiját, és témát váltott, valahányszor a gyerekei kérték.
Azt hitte, így védi őket.
A valóságban azt tanítottam nekik, hogy a fájdalmat el kell rejteni.
„Attól is félek, hogy az emberek elmennek” – ismerte el.
Lucas meglepetten nézett rá.
– Félsz?
-Sok.
– De te apa vagy.
Álvaro könnyeken át mosolygott.
– A szülők is félnek.
Dániel, aki ébren volt a másik ágyban, megkérdezte:
– Sírsz az anyukádért?
Álvaro bólintott.
Most először beszéltek mindhárman Elenáról anélkül, hogy témát váltottak volna.
Emlékeztek arra, milyen szörnyen énekelt az autóban, hogyan égette meg az első palacsintákat vasárnap, és hogyan rejtegette az édességet a zoknis fiókban.
A gyerekek nevettek.
Aztán sírtak.
Álvaro is.
Carmen külön maradt.
Megértette, hogy ez a pillanat kizárólag az övék.
Amikor az ikrek elaludtak, Alvaro kiment a folyosóra.
Carmen követte őt.
– Köszönöm, hogy visszajöttél.
– Visszajöttem értük.
-Tudom.
Álvaro mély levegőt vett.
– Mercedesnek nem volt joga kirúgni téged.
– Nem egészen ő rúgott ki.
-Hogy érted ezt?
Carmennek eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Mondott nekem valamit, ami a legnagyobb félelmemre tapintott rá.
-Melyik?
– Hogy a gyerekeknek túlságosan is szükségük lehet rám.
Álvaro hallgatott.
– És azt gondoltam, talán igaza van.
– Nem volt nálam.
Carmen rámeredt.
– Igen, egy dologban igazad volt. Nem rám támaszkodhatnak a biztonságérzetükben. Rád kell támaszkodniuk.
Ez jobban fájt, mint bármilyen szemrehányás.
– Nem tudom, hogyan kell csinálni.
– Már ma este elkezdődött.
Carmen kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy kis zöld cérnából készült karkötőt.
– Az anyukám készítette a fiamnak, Adriannak, amikor az a nehéz időszakon ment keresztül.
– Azt hittem, a fiad neve Adrian.
– Igen. Most 8 éves.
Álvaro óvatosan elvette a karkötőt.
– Miért hoztad őt?
– Mert Adrian azt mondta, adjam oda az ikreknek.
