Tudja ő, mi folyik itt?

Kármen elmosolyodott.

– Tudja, hogy két gyerek van, akik félnek.

A karkötőt Daniel párnája alá tette.

— Semmi különös.

– Akkor mire való?

-Egyáltalán nem.

Álvaro zavartan nézett rá.

–De amikor Adrián félt, azt mondtam neki, hogy a csomó azt jelenti, hogy valaki gondol rá. Nem varázslat volt. Ez egy módja volt annak, hogy emlékeztessem rá, hogy nincs egyedül.

Délelőtt folyamán az ikrek állapota javult.

A gyerekorvos összeszedte Álvarót.

– A számok stabilizálódnak. Továbbra is értékelni fogjuk őket, de szeretnék elmagyarázni valami fontosat. A pszichoszomatikus tünetek nem színleltek. A fájdalom, amit érez, valódi.

– Eltűnhet?

– Sokat fejlődhetnek. De biztonságos környezetre, megfelelő terápiára és térre van szükségük, hogy kifejezhessék az érzéseiket.

Álvaro lesütötte a tekintetét.

-Én pont az ellenkezőjét tettem.

– Akkor azt változtasd meg, amit most meg tudsz változtatni.

Ez a mondat egész nap vele maradt.

Délután hívást kapott a pénzügyi igazgatójától.

– Álvaro, befektetők várnak ránk. Ha ma nem írod alá, elveszíthetjük az üzletet.

Lucasra és Danielre nézett.

– Hát, akkor elveszítjük.

– Milliókról beszélünk.

-Tudom.

-Hol vagy?

Álvaro a gyerekeire vigyázott.

– Ahol már régen lennem kellett volna.

Letette a telefont.

Mercedes kihallgatta a beszélgetés egy részét.

– Elena büszke lenne.

Álvaro tagadta.

– Nem tudom, mit gondolna Elena.

Felé fordult.

–És abba kell hagynunk, hogy másokat irányítsunk azzal, amit szerintünk gondolna.

Mercedes sírni kezdett.

– Amikor a lányom meghalt, úgy éreztem, ha mindent pontosan úgy tudok megtartani, ahogy ő hagyta, akkor még mindig itt leszek.

Álvaro túlságosan is jól megértette őt.

– Én is ugyanígy tettem.

„Ezért zavart engem Carmen” – vallotta be Mercedes. „Láttam, hogy a gyerekek keresik, és úgy éreztem, hogy Elena egyre jobban eltűnik.”

Carmen, aki eddig az ajtóból hallgatózott, közelebb lépett.

– Senki sem törölheti el a lányát.

Mercedes felnézett.

-Elnézést.

Kármen bólintott.

Nem ölelkeztek.

Nem volt szükség arra, hogy a fájdalmat tökéletes kibéküléssé alakítsa.

Elég volt ahhoz, hogy abbahagyd az önkárosítást.

Két nappal később az orvosok elkezdtek beszélni a hazabocsátásáról.

Lucasnak visszajött az étvágya. Daniel már a folyosón sétált, és a testvérével vitatkozott egy játékautón.

Álvaro még soha nem volt ennyire boldog, hogy valami jelentéktelen dolgon veszekednek.

Azon az estén valami még ennél is fontosabb dolog történt.

Dániel felébredt.

-Apu.

Álvaro azonnal otthagyta a számítógépet.

-Mi történik?

– Anyáról álmodtam.

Álvaro félt, de nem váltott témát.

– Mit csinált?

– A konyhánkban volt.

Lukas kinyitotta a szemét.

– Velünk?

Dániel bólintott.

– Mindenhol hab volt.

Carmen elmosolyodott a székéből.

– És anya mérges volt? – kérdezte Lucas.

– Nem. Nevetett.

Dániel az apjára nézett.

– És én azt mondtam, hogy hagyd abba a félelmet.

Álvaro befogta a száját.

Könnyek kezdtek hullani.

Három éven át próbált nem sírni a gyerekek előtt, mert úgy gondolta, egy apának erősnek kell lennie.

Azon az estén megértette, hogy a gyermekeinek valami másra van szükségük.

Be kellett bizonyítaniuk, hogy a szomorúság nem jelenti azt, hogy összetörtek.

Lucas széttárta a karjait.

—Tiszteletes.

Álvaro mindkettőjüket megölelte.

Carmen diszkréten elhagyta a szobát.

Mercedes találta meg a folyosón.

– Miért nem jön be?

– Mert most nincs rám szükségük.

Mercedes kinézett az üvegen.

Álvaro kínosan feküdt a két ágy között, miközben a gyerekek átölelték.

– Talán sosem volt szükségük rád a helyettesítésükhöz – mondta Mercedes.

-Pontosan.

–Csak azért kellettek, hogy megtanítsam az apjuknak, hogyan maradjon otthon.

Kármen elmosolyodott.

– Már tudta. Csak elfelejtette, hogyan kell csinálni.

3 nappal később kiengedték őket.

Miután elhagyta a kórházat, Lucas megfogta Carmen kezét.

Dániel elvette az apjáét.

Mercedes néhány lépéssel lemaradva haladt.

Mielőtt beszállt volna a kocsiba, Álvaro Carmenhez fordult.

– Meg szeretnélek kérni, hogy gyere haza.

Carmen habozott.

– Nem úgy, mint régen.

Álvarót félelemhullám kerítette hatalmába.

-Értem.

– Hadd fejezzem be.

Mély lélegzetet vett.

–Nem akarok visszaváltani a láthatatlan nő szerepébe, aki takarít, miközben mindenki elsétál mellette anélkül, hogy tudná, hogy van élete.

Álvaro lesütötte a tekintetét.

-Igazad van.

„Van egy fiam. Ésszerű munkaidőre van szükségem. Időre van szükségem rá. És ha segíteni akarok Lucasnak és Danielnek, akkor nyíltan akarom tenni, nem bujkálni, mert valaki azt hiheti, hogy egy olyan helyet foglalok el, ami nem az enyém.”

Álvaro kinyújtotta a kezét.

-Üzlet.

Carmen nem fogadta el azonnal.

– És még egy feltétel.

– Bármelyiket is szeretnéd.

– Neked is ott kell lenned.

Álvaro elmosolyodott.

– Ez lesz a legfontosabb feltétel.

Amikor visszatértek Pozuelóba, Álvaro első dolga az volt, hogy kinyitotta a ház ablakait.

Aztán bement az irodába, és betette a telefont egy fiókba.

A gyerekek a konyhából hívták.

Rohant, azt gondolva, hogy valami baj van.

Carment a mosogató előtt találta.

Lucasnak és Danielnek hab volt a kezén.

Álvaro az ajtóban maradt.

A három férfi némán nézte őt.

– Apa – kérdezte Lucas óvatosan –, befejezhetjük?

Álvaro a nedves talajt figyelte.

Az edények.

A hab.

A katasztrófa.

És elkezdte levenni a kabátját.

– Csak akkor, ha hagyod, hogy segítsek.

Dániel kinyitotta a szemét.

– Tudod, hogyan kell mosogatni?