1. RÉSZ

–Egy órád van, hogy kipakold a holmidat. Renata ma estétől használni akarja a szekrényedet.

Mariana azt hitte, félrehallott valamit.

Azon az estén volt a tizenharmadik házassági évfordulója Mauricióval. Sült csirkét, kukoricás rizst és a férfi kedvenc tres leches süteményét készítette el. Még a fogszabályozásra félretett pénzéből is vett neki egy pár mandzsettagombot, amit hetekkel korábban látott egy guadalajarai bevásárlóközpontban.

Mariana évekig megtanulta halogatni a dolgokat.

A harmadik félévben otthagyta az orvosi egyetemet, amikor teherbe esett Nicolás-szal. Utána irodákat takarított, desszerteket árult, és egy mosodában műszakban dolgozott, hogy Mauricio elindíthassa kis importvállalkozását.

Most ott állt előtte egy drága kabátban, és egy húszas éveiben járó nőt tartott a karján.

– Ki ő? – kérdezte Marianna.

A fiatal nő végigpásztázta tekintetével a lakást.

– Kisebb, mint képzeltem – jegyezte meg. – Mauricio, azt mondtad, le tudjuk dönteni azt a falat.

Mariana érezte, hogy összeszorul a gyomra.

– Mauricio… ma van az évfordulónk.

Átadta neki a dobozt az ajándékkal.

Alig nézett rá.

– Mandzsettagombok? Mariana, kérlek. Olcsónak tűnnek.

– Majdnem hat hónapnyi megtakarításomba került.

– Pontosan ez a probléma.

Mauricio tetőtől talpig átnézte.

– Nézd csak magad! Mindig fáradt, leértékelt ruhákat hordasz, klór- és ételszagú vagy. Harminckét éves vagy, és ötvennek nézel ki.

A megaláztatás égette az arcát.

„És miért gondolod, hogy ilyen vagyok? Dolgoztam, hogy segítsek neked. A családunk miatt otthagytam az egyetemet.”

– Senki sem kényszerített rád.

A fiatal nő felnevetett.

– Ne légy kegyetlen, Mau.

–Ez nem kegyetlenség, Renata. Ez a valóság.

Aztán Mauricio kimondta, ami végül tönkretette:

– Renata lesz a feleségem. Az apja az egyik új befektetőm. Ahhoz a világhoz tartozik, amelyet el akarok érni. Te… te egy horgony vagy.

Mariana a fia szobája felé nézett.

– És Miklós?

Mauricio elmosolyodott, és elővett egy dobozt.

– Nico!

A tizenkét éves fiú kirohant. Amikor felfedezett egy új laptopot, felcsillant a szeme.

– Apa, szó sem lehet róla! Ez lenyűgöző!

– Szóval abbahagyod annak a régi számítógépnek a használatát.

Mariana nyelt egyet.

– Fiam, apád kirúg engem. Mehetünk a nagynénémmel Tepatitlánba, amíg én mindent elrendezek.

Nicholas magához ölelte a laptopot.

–Elmegyek veled? És elhagyom az iskolámat, a szobámat, az internetet?

– Én vagyok az anyád.

A fiú habozott.

– De apával mindenem megvan… veled mindig nincs pénz.

Ez jobban fájt, mint bármilyen sértés Mauricio részéről.

Aztán kinyílt a hálószoba ajtaja.

Doña Teresa, Mauricio anyja, tökéletesen felöltözve tűnt.

– Ne csinálj jelenetet, Mariana!

– Tudtad?

-Természetesen.

Mariana az anyósára nézett, ugyanarra a nőre, akit a műtét után gondozott, akit orvoshoz vitt, és akinek minden nap főzött.

–Ez a lakás az enyém is. Eladtam a nagyapámtól rám hagyott földet, hogy kifizessem a foglalót.

Doña Teresa elmosolyodott.

– Jogilag a nevemen van.

Mariana elsápadt.

Évekkel ezelőtt Mauricio rávette, hogy az ingatlant az anyja nevére jegyeztesse be „adózási okokból”. A lány megbízott benne.

– Tudod, honnan jött az a pénz.

– Tudni egy dolog, bebizonyítani megint más.

Mauricio az órájára nézett.

– Még ötven perced van.

Renata kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, és bentről kiáltott:

–És vidd magaddal a krémeidet! Kell hely a holmimnak.

Mariana két nadrágot, három blúzt és néhány dokumentumot tett egy régi sporttáskába.

Mielőtt elment, még utoljára ránézett Nicholasra.

Azt vártam, hogy feléje fog futni.

Nem tette.

Folyamatosan bekapcsolta az új laptopját.

Doña Teresa nyitott ajtót.

—Legyen szép napod.

Január volt, és jeges eső csapott Guadalajarára.

Mariana vékony kabátban és alig százhúsz pesóval távozott.

Felhívta Claudiát, a középiskolai barátnőjét.

– Aludhatok ma este nálad?

Csend lett.

– Mari… Mauricio korábban hívott. Azt mondta, ha segítünk neked, kirúgja a férjemet. Tudod, hogy neki dolgozik.

– Klaudia, nincs hová mennem.

-Bocsáss meg.

A hívás véget ért.

Mariana a Central Nuevában töltötte az éjszakát.

A táskáját ölelve aludt el.

Hajnalra eltűnt.

Ellopták a ruháit, az iratait és a kevés pénzét is.

Csak azért lépett be egy zapopani bevásárlóközpontba, hogy megvédje magát a hidegtől.

Miközben céltalanul sétált, kiáltásokat hallott a mozgólépcsők közelében.

A takarítószemélyzet egyik női tagja a padlón feküdt, és légzés közben nehezen kapott levegőt.

Az emberek csak néztek.

Marianna futott.

Minden, amiről évek óta azt hittem, hogy elfelejtettem, egyszerre visszatért.

A kiképzése.

Az órái.

A hivatása.

Letérdelt a nő mellé, és segíteni kezdett neki, miközben valaki hívta a mentőket.

Amikor a mentősök megérkeztek, az egyikük meglepetten nézett rá.

– Ő orvos?

Mariana lenézett a nedves ruhájára.

– Nem. Sok évvel ezelőtt otthagytam az orvostudományt.

Arturo, a bevásárlóközpont vezetője, mindennek tanúja volt.

– Megmentette az életét.

Marianna mély lélegzetet vett.

– Akkor talán segíthetsz megmenteni az enyémet.

Azt mondta neki, hogy nincs otthona és nincs pénze.

Még aznap este, zárás után, elkezdte takarítani az étkezőt. Arturo ideiglenesen megengedte neki, hogy aludjon a tanáriban, amíg összeszedi a dokumentumait.

Egy hónappal később, egy éjszakai műszak alatt Mariana talált egy bőrmappát és egy telefont, amelyeket egy szökőkút mellett felejtettek.

Csörögni kezdett a mobiltelefon.

“Ki beszél?” – ordította egy férfi.

– Az, aki megtalálta a holmiját.