Megbeszélték az eseteket, kora reggel kávéztak, és együtt kísérték Ernestót a kezelései alatt.
Amíg meg nem születtek a végleges eredmények.
A rák előrehaladott állapotban volt.
Egy kora reggel Ernesto mindkettőjüket felhívta.
Megfogta Rodrigo kezét, majd Marianáét.
„Az életem felét kórházak építésével töltöttem, és majdnem csak egyen maradtam” – motyogta. „Milyen ironikus.”
A fiára nézett.
– Visszahozott téged ebbe a házba.
Aztán Marianára nézett.
– És arra emlékeztettél, hogy még mindig vannak emberek, akik képesek tenni valamit anélkül, hogy megkérdeznék, mennyit kapnak.
Lehunyta a szemét.
– Ha elmegyek, ne hagyd, hogy a keselyűk elpusztítsák Vitaliát.
Marianát hideg futotta végig.
– Don Ernesto…
Mosolygott.
– Van még egy meglepetés.
Azon az estén megkérte Marianát, hogy olvasson fel neki.
Hajnalban békésen meghalt, miközben Rodrigo fogta a kezét.
Napokkal később olyan rokonok töltötték meg a közjegyzői irodát, akik korábban soha nem látogatták meg.
Unokatestvérek.
Unokaöccsek.
Távoli rokonok.
Mindenki milliókra számított.
A közjegyző felbontotta a végrendeletet.
És amikor elkezdte olvasni, hogy ki fogja irányítani a Grupo Vitaliát, többen felálltak és kiabáltak.
Mariana lefagyott.
Rodrigo csak nézett rá.
Mert Ernesto olyan döntést hozott, amire senki sem volt felkészülve abban a szobában.
3. RÉSZ
—„Ezennel elrendelem, hogy a Grupo Vitaliában lévő többségi részesedésem kezelése a következő öt évben Mariana Salgado felelőssége alá tartozzon.”
A csend alig két másodpercig tartott.
Aztán felrobbant az iroda.
-Hogy?!
– Ez egy csalás!
– Az a nő a gondozója volt!
A közjegyző felemelte a kezét.
– Hadd fejezzem be.
A végrendelet kikötötte, hogy Rodrigo megtartja személyes vagyonát és részvényeit, de az Ernesto által gyakorolt operatív irányítást ideiglenesen Mariana, valamint egy szakmai tanács veszi át.
Voltak feltételek.
Be kellett fejeznem az orvostudományt.
Fenn kellett tartanom a veszélyeztetett betegek ellátására szolgáló alapot.
És ez idő alatt semmilyen ingatlant nem lehetett eladni a tanács engedélye nélkül.
Ernesto nem egyszerűen egy vagyont adott neki.
Felelősséget hagytam rá.
Rodrigo egyik unokatestvére Marianára mutatott.
– Az az alkalmazott manipulálta a nagybátyámat!
Rodrigo felkelt.
– Az a „munkavállaló” mentette meg az életét, amikor egyikőtök sem volt ott. Aztán vele maradt, amíg megvártad a halálát, hogy rákérdezhess az örökségre.
Senki sem válaszolt.
„Ha vitatkozni akarnak, csak tegyenek” – tette hozzá. „Közjegyző által hitelesített és orvosi értékelések, valamint felvételek bizonyítják, hogy apám teljesen eszméleténél volt.”
Mariana remegve hagyta el az irodát.
– Nem tudom, hogy képes leszek-e erre – vallotta be.
Rodrigo ránézett.
– Az apám tudta.
– Kevesebb mint egy évvel ezelőtt még padlót takarítottam.
–Pontosan ezért tudod, mit jelent olyanra nézni, akit mindenki más figyelmen kívül hagy.
Az átmenet nem volt könnyű.
Mariana nem varázsütésre vált üzletasszonyrá.
Tévedett.
Megtanulta.
Tanácsadókat fogadott fel.
Éjszaka tanult, a nap egy részét pedig költségvetések, panaszok, személyzeti kérdések és segélyprogramok áttekintésével töltötte.
Rodrigo, aki a műtőt jobban szerette a megbeszélésekkel szemben, végül Guadalajarában maradt.
Idővel abbahagyták a színlelést, hogy csak barátság van közöttük.
Nem egy impulzív románc volt.
Marianának túl sok sebe volt ahhoz, hogy újra higgyen a gyors ígéretekben.
Rodrigo soha nem gyakorolt rá nyomást.
Ott voltam.
Ennyi elég volt.
Míg Mariana az életét építette újjá, Mauricio apránként veszített a sorsából.
A cég csődbe ment.
Renata apja pénzügyi nyomozásba keveredett, és a számláit befagyasztották.
Renata eltűnt, amint elfogyott a pénz.
Elvitt órákat, ruhákat, sőt még a laptopot is, amit Mauricio vett Nicolásnak.
Üzenetet hagyott neki:
„Magamra kell gondolnom.”
Aztán blokkolta.
A részleg végül adósságokba és jogi problémákba is belefutott.
Mauricio kibérelt egy szobát.
Nicholas egyre gyakrabban hiányzott az iskolából.
És akkor Mauricio teste is megtette a magáét.
Először szédülés jött.
Aztán mellkasi fájdalom.
Amíg végül egy Vitalia Group klinikára nem került súlyos diagnózissal: szívműtétre volt szüksége, és nem volt rá pénze.
A kardiológus átnézte a betegdokumentációját.
„Van egy belső alap a forrásokkal nem rendelkező betegek számára” – magyarázta –, „de a végső engedélyezésnek a vezetőségen kell keresztülmennie.”
Mauricio megkönnyebbülten felsóhajtott.
–Beszélj az igazgatóval. Mondd meg neki, hogy én is vállalkozó voltam. Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni.
Az ajtó kinyílt.
– Doktor úr, meg szeretné velem beszélni Mauricio Herrera esetét?
Mauricio megdermedt.
Ismertem azt a hangot.
De már nem hangzott fáradtnak vagy félénknek.
Lassan megfordult.
Mariana szürke öltönyben, rövid hajjal és egy mappával a hóna alatt lépett be.
Egy pillanatig képtelen volt megszólalni.
– Mariana?
Leült.
-Jó napot.
Mauricio idegesen elmosolyodott.
– Itt dolgozol?
A ruháit nézegette.
– Adminisztráció? Ez nagyszerű. Mindig is szervezett voltál.
A kardiológus összevonta a szemöldökét.
– Dr. Salgado, aki jelenleg képzésen vesz részt, egyben a csoport ideiglenes ügyvezető igazgatója is.
Mauricio abbahagyta a tanulmányait.
-Igazgató?
Mariana megnyitotta a dossziét.
—Jelentős elzáródása van. Nem tanácsos halogatni a beavatkozást.
Tovább nézte.
– De… hallottam, hogy egy téren takarítasz.
-Én megcsináltam.
– Szóval, hogyan…?
— Megváltozott az élet.
Mauricio mintha hirtelen megértett volna valami sokkal fontosabbat.
– Öntől függ az engedélyezés?
-Igen.
Az arckifejezése megváltozott.
Közeledett.
-Növekedés…
Felnézett.
-Leül.
– Kérlek. Tudom, hogy hibákat követtem el.
– Ülj le, Mauricio!
Engedelmeskedett.
