–Vidd őket a parkolóba. Hármas kijárat.
Mariana kiment az esőbe.
Egy körülbelül hatvanöt éves férfi várakozott egy fekete szedán mellett.
Kikapta a kezéből a mappát, átnézte az összes dokumentumot, és megkérdezte:
– Mennyit kérsz?
-Semmi.
– Mindenki akar valamit.
A férfi elővette a pénztárcáját.
Hirtelen mozdulatlanná vált.
A mellkasára tette a kezét.
Megpróbált lélegezni.
És elesett.
Mariana odafutott hozzá.
Egy pillanattal később az idegen elhallgatott.
Nem volt pulzusa.
És miközben az őr mentőt kiabált, Mariana rájött, hogy a férfi, aki az előbb összeesett előtte, másodpercek választják el a haláltól.
Amit akkor még nem tudott, az az volt, hogy ha sikerül megmentenie őt, az az éjszaka örökre megváltoztatja az életét is.
2. RÉSZ
Marianna nem gondolkodott.
Cselekedett.
A kezei emlékeztek arra, amit az élete megpróbált kitörölni.
Megkezdte az újraélesztést, miközben az őr hívta a 911-et. Végtelen percek teltek el, mire a férfi újra gyengén kezdett lélegezni.
A mentőautó röviddel ezután megérkezett.
Mariana elkísérte az idegent a kórházba.
Órákkal később a kardiológus kiment, hogy megkeresse.
– Elkezdte az újraélesztést?
-Igen.
– Nagyszerű munkát végzett. Nélküled valószínűleg nem élnék.
-Ki az?
Az orvos felvonta a szemöldökét.
– Tényleg nem tudod?
Marianna megrázta a fejét.
—Ernesto Montemayor.
Ismerősnek tűnt számára a név.
Másnap megértette, miért.
Ernesto Montemayor a Grupo Vitalia alapítója volt, amely Jaliscóban és más államokban magánklinikákat, laboratóriumokat és diagnosztikai központokat birtokol.
Amikor Mariana belépett a szobájába, komolyan nézett rá.
– Szóval te vagy az a nő, aki majdnem eltörte a bordáimat.
– Inkább fájó bordáim legyenek, mint temetésem.
Ernesto most először mosolygott.
– Kedvellek.
Aztán csendben maradt.
–Az orvosok találtak még valamit. Valószínűleg rákot. Még mindig vizsgálatokat végeznek.
Marianna nem tudta, mit válaszoljon.
„Van pénzem” – folytatta –, „de szinte senkit sem érdekel, ha holnap felébredek. A fiam, Rodrigo, öt éve nincs Mexikóban. Összevesztünk. A rokonaim csak az üzletekről kérdezősködnek.”
Néhány másodpercig tanulmányozta.
–Szükségem van valakire, aki elkísér, figyelemmel kíséri a gyógyszereimet, és elég jellemes ahhoz, hogy kórházba kényszerítsen, amikor makacsná válok.
– Montemayor úr, nem vagyok regisztrált ápoló.
– De neked tudásod van, és most adtad vissza az életemet.
Felajánlotta neki, hogy lakhasson a zapopani házában, és személyi asszisztensi állást kapjon, amíg befejezi a diagnosztikai folyamatot.
A fizetés miatt Mariana azt hitte, félreértette a dolgot.
– Nyolcvanezer peso havonta?
– Ha ez nem elég, akkor alkudozunk.
– Nem! Ez túl sok.
–Akkor hagyd abba a vitát.
Három hónappal később Mariana alig ismerte fel a nőt, aki egy buszpályaudvaron aludt.
Jól evett. Aludt. Kicsináltatták a fogát. Visszakapta az iratait.
De Ernesto tett valami még fontosabbat is.
Egy nap papírokat hagyott az asztalon.
– Már átnéztem a tanulmányi eredményeidet.
Marianna zavartan nézett rá.
-Mert?
– Mert vissza fogsz menni az orvostudományi karra.
– Harminchárom éves vagyok.
-ÉS?
– Leülök a húszévesekkel.
– Nos, tanulj tőlük.
– Don Ernesto…
–Megmentettél azzal, hogy olyasmit használtál, amit több mint egy évtizede nem gyakoroltál. Kár lenne újra hagyni, hogy meghaljon.
Mariana visszament tanulni.
Mindeközben az az élet, amit Mauricio elképzelt, omladozni kezdett.
Renata apja kivont egy befektetést. Két beszállítója is felhagyott vele. Mauricio pedig eladósodott.
Renata, aki éttermekről, utazásokról és korlátlan számú hitelkártyáról álmodozott, elkezdte megvetni őt.
Nicholas órákat lógott, gyorskaját evett, és egész napokat töltött bezárva.
„Anyámat akarom” – mondta neki egy este.
– Anyád elment.
– Elűzted őt!
Mauricio ököllel az asztalra csapott.
– Ő úgy döntött, hogy elmegy!
De még ő sem hitte el.
Röviddel ezután Doña Teresa szélütést kapott.
Renata nem volt hajlandó gondoskodni róla.
– Vagy találsz helyet anyukádnak, vagy én megyek.
Mauricio Renatát választotta.
Teresát egy olcsó, a város szélén lévő lakásban hagyta.
A történelem ismétlődni látszott.
Először is elhagyta a feleségét.
Most elhagyta az anyját.
Egyik délután, miközben Mariana gyógyszerészetet tanult Ernesto házában, megérkezett Rodrigo Montemayor.
Negyvenéves volt, sebész, és egy évtizede vett részt nemzetközi orvosi missziókban.
A kezdetektől fogva bizalmatlanul kezelte őt.
– Hadd találjam ki – mondta. – Te vagy apám új „asszisztense”.
-Pontosan.
– És mennyi idő múlva leszel örökös?
Mariana lassan becsukta a könyvet.
– Nem tudom, doktor úr, mióta nincs Mexikóban, de itt még mindig szokás üdvözölni, mielőtt sértegetnénk.
Azon az estén együtt vacsoráztak.
Rodrigo megtudta, hogy Mariana újra elkezdte az orvostudományi tanulmányait.
Gúnyolta őt.
– Apám egy diákra bízza az egészségét?
Percekkel később Ernesto a mellkasára tette a kezét.
Rodrigo rémülten felkelt.
Marianna megállította.
– Ez nem szívroham.
– Sebész vagyok.
– És ismerem az apját.
Gyorsan áttekintette a naponta feljegyzett értékeket, és felismerte azt az epizódot, amelyet Ernesto már korábban is stresszes állapotban, étkezés után mutatott be.
Percekkel később a fájdalom alábbhagyott.
Rodrigo hallgatott.
—Honnan tudtad?
Mariana felmutatott egy jegyzetfüzetet.
– Az elmúlt három hónapban feljegyeztem a vérnyomásomat, az étrendemet, a tüneteimet, a gyógyszereimet és a reakcióimat. Te ismered az orvostudományt. Én ismerem a betegedet.
Rodrigo lehajtotta a fejét.
-Érintés.
Aztán elmosolyodott.
– Bocsánatot kell kérnem.
Ez a vita valami váratlan dolog kezdete volt.
Rodrigo elkezdte segíteni neki a tanulmányaiban.
