-Ó, tényleg?
–Mindenkinek joga van megmutatni önmagát, amikor senki sem fizet neki azért, hogy színleljen.
Renata tizenkét napig bírta.
Állandóan késett, rosszul bánt az idős betegekkel, és műszakja jó részét gazdag férfiakkal flörtölve töltötte.
Az utolsó napon megpróbálta megnyerni Rodrigónak a szívét anélkül, hogy tudta volna, ki ő.
Amikor Mariana kiszállt a liftből, Renatát látta a karján fogdosni.
Rodrigo felemelte mindkét kezét.
– Esküszöm, menekülőutat kerestem.
Renáta elsápadt.
-Te…?
Rodrigo átkarolta Mariana derekát.
Össze fogunk házasodni.
Renáta kinyitotta a száját.
– Ő a barátod?
– Megígértem – javította ki Rodrigo.
Mariana Renata jelvényére nézett.
– És most megint elhagytad a posztodat munkaidőben, két figyelmeztetés után.
Renáta megértette.
– Ezt nem teheted velem.
– Persze, hogy tudok. Kirúgtak.
– Mindig olyan sértődött voltál!
Marianna lassan megrázta a fejét.
– Ha így lenne, soha nem alkalmaztalak volna.
Soha többé nem látták.
Majdnem egy évvel azután az éjszaka után, amikor mindent elveszített, Mariana az irodájában tanult, amikor felhívta Maurició.
Arra gondolt, hogy nem válaszol.
Végül megtette.
-Mi történik?
– Csak meg akartam köszönni a műtétet.
-Szívesen.
– Azt is el akartam mondani, hogy megváltoztam.
Marianna hallgatott.
– Sokat gondoltam rá. Család voltunk. Van egy fiunk. Talán újrakezdhetnénk.
Becsukta a könyvet.
-Nem.
– Először is hallgass rám.
– Tizenhárom évig hallgattalak.
-Szeretlek.
Marianna kinézett az ablakon.
„Nem szereted azt a nőt, aki vagyok. Hiányzik az a nő, aki megoldotta a problémáidat, főzött, fizetett számlákat, gondoskodott az édesanyádról, és mindent feláldozott azért, hogy fontosnak érezhesd magad.”
– Kárt tudok kárpótolni.
– Vannak dolgok, amiket nem lehet pénzen megvenni.
– Akkor mondd meg, mit akarsz.
Marianna szomorúan elmosolyodott.
– Semmi rólad.
Mauricio megkönnyebbülten felsóhajtott a túloldalon.
– Tényleg semmi sem maradt?
– Hogy Mariana meghalt azon az éjszakán, amikor becsuktad azt az ajtót.
Csend lett.
– Az esőben sétáltam, abban a hitben, hogy értéktelen vagyok, mert már annyiszor elismételted nekem, hogy végül elhiggyem. Aztán felfedeztem valamit.
-Hogy?
–Szörnyű volt elveszíteni téged… de veled maradni még rosszabb lett volna.
Mauricio sírni kezdett.
—Mi család vagyunk.
Mariana egy fényképet nézett az asztalán: Nicolás átöleli a kutyát, Rodrigo mögöttük, Ernesto pedig mosolyog egy olyan képen, amely hónapokkal a halála előtt készült.
– Nem, Mauricio. Az azonos vezetéknév sosem volt elég ahhoz, hogy családtagként tekintsünk egymásra.
Szünetet tartott.
-A család azok, akik nem hagynak el, amikor már nem vagy hasznos.
És letette a telefont.
Ekkor Rodrigo jelent meg az ajtóban két kávéval.
-Minden rendben?
Marianna kikapcsolta a telefonját.
-Most már igen.
Nicholas lent várt, hogy elmehessen a moziba.
Doña Teresa lassan haladt a rehabilitációval, és megtanult hálásnak lenni anélkül, hogy szeretetet követelne.
Mauriciónak újra kellett építenie az életét, vállalva a saját döntéseinek következményeit.
És Marianának még évekig tartó tanulás állt előtte.
Nem nyerte vissza az elveszett életét.
Épített egy másikat is.
Mielőtt elment, lekapcsolta az irodai villanyt.
Egy pillanatra eszébe jutott az öreg Mariana a tükör előtt, foltozott harisnyában, fájó foggal és egy ajándékkal, amit abból a pénzből vett, amit nem engedhetett meg magának elkölteni.
Meg akarta ölelni.
Mondd meg neki, hogy bírja még egy kicsit.
Hogy egy ajtó becsukódása pontosan úgy hangozhat, mint egy élet vége…
De néha csak egy elmaradott börtön zaja volt.
Mariana megfogta Rodrigo kezét, és a lift felé indult.
A fia lent várta.
Odakint ismét esni kezdett Guadalajara felett.
Ezúttal volt hová visszatérnie.
És mindenekelőtt végre megtudta, hogy sem ház, sem vezetéknév, sem férfi nem döntheti el, mennyit ér egy nő.
