A cowboy egy magányos lóra bukkant a hófödte ösvényen; a nyereg még meleg volt.
A nő, akit egy szikla alatt talált, arra kérte Juliánt, hogy hajnal előtt hagyja el, mert meg volt győződve arról, hogy senkinek sem szabadna kockáztatnia az életét érte.
– A kancám többet ér a bátyámnak, mint én magam.
– Akkor a bátyád nagyon rosszul matekozik.
1887 decembere volt, Chihuahua hegyeiben, és még sok óra volt hátra, mire Julián megtudta, mennyibe került annak az ismeretlen nőnek kimondani ezeket a szavakat.
Alkonyatkor fedezte fel a kancát. Mozdulatlanul ült az ösvény egy kanyarulatában, a kantárja húzódott a hóban, a bal kengyele pedig elcsavarodott. Lovas nem volt, és hangok sem hallatszottak a fenyők között.
Julián megállította Sombrát, sötét gesztenyebarna lovát, és várt. 41 évesen ismerte az utak csendjét, de ez más volt. A kanca úgy bámult le a lejtőn, mintha arra várna, hogy valaki visszatérjen.
Lassan közeledett. Még volt egy kis meleg a nyereghajtóka alatt.
Távolabb felborult havat, patanyomokat és egy frissen letört ágat talált. Egy rakás hó esett le a fáról; a kanca biztosan megijedt, és megcsúszott a szélén. Lent néhány csizma próbált visszajutni az ösvényre.
A lábnyomok az erdő felé kanyarodtak. A jobb láb vonszolta magát.
Nem úgy nézett ki, mint valakinek a nyomai, aki önszántából hagyta el a hegyét. Apró kéznyomok voltak a lejtőn, mintha az illető megpróbált volna megragadni a gyökereket. Julian végigfuttatta az ujjait az egyiken. Hó kezdte betölteni. Rájött, hogy ha tovább gondolkodik, hamarosan semmi sem marad, ami követhetné.
Julian a hegygerincre nézett. Ha folytatja útját, még sötétedés előtt eléri az öszvérhajcsárok menedékét. Ha elesik, eltéved, és talán az egész éjszakát is elveszíti.
Azt gondolta, hogy valaki más keresi a gazdáját.
Aztán eszébe jutott egy felborult szekér.
Nyolc téllel ezelőtt látta, amikor fáradt volt, és napok óta nem aludt bent. Nem hallott semmilyen sikolyt. Feltételezte, hogy a lakók segítséget kértek a közeli faluban, és továbbment.
Tavasszal megtudta, hogy egy férfi meghalt a szekér mellett.
Attól kezdve elfogadott rövid távú munkákat, kerülte a búcsúzkodást, és soha nem ígért visszatérést. A magányt olyanná alakította, amivel soha többé senkit sem hagyott cserben.
A kanca felhorkant.
Julian felvette a gyeplőt, és ismét a lábnyomokra nézett.
– Még van időnk.
Mindkét állattal ereszkedett le, amíg a fák túl sűrűvé nem váltak. Egy védett üregbe kötötte őket, magával vitt egy takarót, a kulacsát és egy kis táskát, majd gyalog folytatta útját. Késével megjelölt néhány fatörzset, hogy megtalálja a visszavezető utat.
A lábnyomok sekélyebbek lettek. Aztán eltűntek.
Néhány pillanatig csak fákat és havat látott. Aztán meglátott egy piros sálat egy alacsony ágon.
– Hallasz engem?
Egy hang válaszolt alulról.
-Itt.
Egy kőeresz alatt találta meg, sötét haja az arcába tapadt, jobb lába kinyújtva. Ajka sápadt volt, de tekintete éber maradt.
– Julián Salcedo vagyok.
—Leonor Valdés.
– Egyedül voltál?
-Igen.
– Rá tudsz nehezedni arra a lábra?
–Egy ideje még magamnak is hazudhattam volna erről.
Letérdelt. A nő bokája feldagadt, és minden mozdulat fájdalmasan összerándult. Nem próbálta megállapítani, hogy van-e törött csontja. Betakarta a takaróba.
– A kancád jól van.
Leonor lehunyta a szemét, és kifújta a levegőt.
—Azucena.
– A lovammal van.
– Azt hittem, velem együtt esik le.
Elvesztette a kalapját, néhány felszerelését és a túraútvonal kiindulópontját. Mégis ez volt az első dolog, ami megríkatta.
Julian szemügyre vette a terepet. Sötétben lehetetlen lett volna felmászni vele onnan, ahol leesett. A szikla némi védelmet nyújtott, a fenyőfák alatt pedig száraz ágak voltak.
– Itt töltjük az éjszakát.
– Meghalhatnánk.
– Mászás közben is leeshetünk.
Leonor a hóba süppedt csizmáira nézett.
– Nem én kértem, hogy jöjjön.
– Tudom.
Visszatért a lovakhoz, követve a nyomokat. Elővett még egy takarót, kötelet, egy ponyvát és a többi felszerelését. Tűzifával a gallyak alól összegyűjtött, miközben a szél befejezte a lábnyomok eltüntetését.
Leonor még ébren volt.
– Azt hittem, én választottam a menedéket.
– Van teteje.
– Még elmehetsz.
– Van egy ajtaja is, ami sosem záródik rendesen.
Most először mosolygott.
Ágokat terített szét a földre, hogy szigetelje őket, ponyvával elválasztó falat épített, és egy kis tüzet gyújtott a tetőeresz bejáratának közelében. A füst föléjük szállt. Fával és szövetcsíkokkal megtámasztotta Leonor lábát anélkül, hogy erőltette volna.
Amikor befejezte, kiosztott szárított húst és néhány kemény tortillát.
– Ez vacsora?
– És egy kiváló ok arra, hogy túléljük egy jobbig.
Lassan ettek, hallgatva a széllökéseket. Julián vizet melegített, és a lángokhoz közel tartotta a kabátját, hogy megszáradjon. Leonor két kézzel fogta a kancsót.
Egy reccsenés riasztotta meg őket. Egy ág zuhant a bejárat mögé, fehér felhőt kavarva. Leonor öntudatlanul Julián keze után nyúlt; amikor a zaj elhallgatott, megpróbálta kihúzni. Julián addig tartotta a kezében, amíg levegőhöz nem jutott. Aztán ellenőrizte a ponyvát, és visszaült. Nem kellett nyugodtnak tettetniük magukat, hogy segítsenek egymásnak.
– Apám azt mondta volna, hogy makacs vagyok.
– És igaza lenne?
– Majdnem mindig nálam volt.
