A testvér leszállt, mielőtt a lova teljesen megállt volna.

– Leonor!

Bement, és megdermedt, amikor meglátta a lányt mozdulatlan lábbal. Néhány pillanatig úgy nézett ki, mint egy ijedt gyerek. Aztán a takarókra, Julian nedves ruhájára és borostás arcára nézett.

– Ezzel az emberrel töltötted az éjszakát?

Az orvos eltolta az aktatáskáját az ajtótól.

– Először is, hadd lássam, tudsz-e járni.

De Esteban nem mozdult.

– Figyelmeztettelek, hogy mi fog történni.

Leonor sápadtan kiegyenesedett.

– És most, hogy megtörtént, ez az első dolog, amit el akarsz mondani nekem?

Julian a tűzhely mellett maradt. Nem akart a nevében beszélni.

–Ez az ember megtalálta Azucenát, és lejött, hogy megkeressen engem.

– Nem tudod, hogy ki ő.

– Tudom, hol volt, amikor szükségem volt rá.

Az idősebb cowboy közbelépett.

– Esteban, tegnap óta attól félünk, hogy holtan találjuk.

Levette a kalapját. Vörös volt a szeme.

– Én is féltem.

– Akkor nézz rám.

Megtette. Látta a felrepedt arcokat, a remegő ujjakat és az rögtönzött kötést.

– Azt mondtad, kevesebbet ér, mint a kancám.

Csend lett úrrá a fészerben.

– Nem akartam kimondani.

– Egész éjjel hittem benne.

Esteban leült, mintha elvették volna az erejét.

Az orvos elkezdte vizsgálni. Jelentős bokasérülést állapított meg, amely pihenést és ellátást igényelt. Amint előkészítettek egy hordágyat és elegendő ember volt, le tudják vinni az alsó folyosón.

A cowboy visszatért a faluba, hogy megszervezze őket. Esteban ülve maradt.

Végül előhúzott egy összehajtogatott levelet a zsebéből.

– Nem csak az akció miatt jöttem vissza.

Az ajánlat a kereskedőtől volt, aki meg akarta venni a ranchot. Esteban előleget kért, hogy kifizesse adósságai egy részét, megígérve, hogy meggyőzi Leonort.

Érezte, hogy a menedék egyre közelebb kerül.

– Megkaptad már a pénzt?

-Igen.

– És ezért siettél annyira?

Lesütötte a tekintetét.

– Azt hittem, végre elfogadod.

Leonor megszorította a takarót.

–Vissza fogod adni.

– Nincs teljesen kész.

– Eladod a holmijaidat, és megdolgozol azért, ami hiányzik.

Esteban tiltakozni akart, de ismét a lábára nézett.

– Nem fogom eladni a házamat azért, hogy eltüntessem a szégyenedet.

Julian kinyitotta az ajtót, hogy fát tegyen a kályhába. Leonor nem volt egyedül, de ez a döntés teljes mértékben az övé volt.

Az átigazolás előtt Esteban megkereste.

– Nincs semmim, amivel fizethetnék neki.

– Nem vádollak.

– Hogyan köszönhetném meg?

– Kezdd azzal, hogy meghallgatod őt.

Leonor takaróba csavarva tért vissza a tanyára, az orvos és a falubeli férfiak kíséretében. Azucena a hordágy mellett sétált. Julián a gyeplőnél fogva vezette, amíg egy szomszéd ki nem jött, hogy üdvözölje őket.

Forró leves, tiszta ágynemű volt, és több nő is hajlandó volt felváltva vigyázni rá.

Egyikük előző este meggyújtotta az olajlámpást a folyosón, és napkeltéig égve hagyta. Leonor felismerte a szomszédot, akinek a segítségét oly sokszor megtagadta. Sötét karikák voltak a szeme alatt, és a köténye lisztfoltos volt. Miközben átölelte, Leonor érezte, mennyi munkába került, hogy nyitva tartsa a házat, amíg ő távol volt.

Leonor már majdnem azt mondta, hogy erre nincs szükség.

Aztán eszébe jutott a szikla.

– Köszönöm, hogy eljött.

Julián másnap reggel elindult, miután megjavította Azucena nyergét. A folyosón találkozott vele, mankókra támaszkodva.

— Hová fog menni?

— Még nem tudom.

— Itt fogadhat leveleket.

A nyitott ajtóra nézett, és bólintott.

Amikor elérte az útelágazást, megállította Árnyékot. A nyugati ösvény olyan helyekre vezetett, ahol senki sem kérdezősködött felőle. A keleti falvak, házak és emberek felé ereszkedett le.

A keletit választotta.

A telet egy postán dolgozva töltötte. Leonornak nehéz kézírással írt apró híreket: megpatkolta Sombrát, megjavította a tetőt, és megtanult babot főzni anélkül, hogy megégetné.

Azt válaszolta, hogy jobban jár, Azucena várja a kerítésnél, és hogy Esteban eladta az autóját, hogy visszafizesse az előleget. Talált is munkát. A kapcsolatuk még mindig feszült volt, de a férfi kezdett kérdéseket feltenni, mielőtt döntéseket hozna helyette.

A földet nem adták el. Szomszédai segítségével Leonornak sikerült piacra vinnie a szarvasmarháit, és munkát adnia a munkásainak. Megtanulta delegálni a feladatokat, amikor pihenésre volt szüksége. Juliánnak írt leveleiben már nemcsak arról beszélt, amit sikerült elérnie, hanem arról is írt, mi aggasztotta. Néha azzal zárta leveleit, hogy megkérdezte tőle, mit tett volna. Ez egy egyszerű kérdés volt, amit korábban soha nem engedett a tolla alá kerülni.

Tavasszal Julian egy gondosan megfoltozott piros sálat viselve érkezett a tanyára.

Leonor a karám mellett volt.

– Azt hittem, elvesztettem őt.

– Beleakadt egy ágba.

Átadta neki. Végighúzta az ujjait az egyenetlen varráson.

– Maradsz ebédre?

– Ha nincs szárított hús.

Azon a délutánon maradt. Később máskor is visszatért, a saját munkájával, anélkül, hogy saját döntései ura lett volna. Elkísérte, amikor újra átkelt az ösvényen, lassan, miközben Azucena és Sombra egymás mellett sétáltak.

A következő télen Juliánnak már helye volt annál az asztalnál. Amikor megkérte a kezét, Leonor nem hálából vagy az egyedülléttől való félelemből válaszolt. Azért ölelte át, mert hónapok óta látta ugyanazt a férfit visszatérni, meghallgatni és betartani az ígéreteit.

Esteban részt vett az esküvőn. Távozáskor bocsánatot kért a nővérétől, további kifogások nélkül.