Három évvel korábban halt meg. Egy kis farmot, néhány szarvasmarhát és Azucenát hagyott rá, akit ő maga tanított meg lovagolni. Leonor 34 éves volt, könyvelést végzett, kerítéseket javított, és azóta sem fogadott el segítséget.

– Amikor megérkeztek a szomszédok, csak apám üres lakását láttam.

– Ezért hagyta abba a fogadásukat?

– Ezért, és mert elkezdték azt mondani, hogy adjam el.

A bátyja, Esteban azzal a javaslattal tért vissza Parralból: eladja a ranchot, kifizet néhány adósságot, és magához viszi a lányt.

– Azt mondta, hogy az én érdekemben teszi.

– Mit akartál?

– Ott maradni, ahol még tudom, ki vagyok.

Elment, hogy találkozzon egy marhafelvásárlóval a hágó túloldalán. Néhány marha eladását kellett véglegesítenie, nem a földét. A pénz fedezni fogja az élelmet, a béreket és a javításokat tavaszig.

Esteban ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje, de vitatkoztak. A lány egyedül ment el, abban a hitben, hogy a vihar előtt odaér a menedékhelyre.

– Mondtam neki, hogy nélküle is meg tudom csinálni.

– Várhattam volna.

– Egész délutánom volt megérteni.

Julian egy bólintással fogadta a szemrehányást.

Éjfél után fokozódott a hideg. Több ágat húzott közelebb a tűzhöz, és megosztotta vele a takarókat. Amikor Leonor abbahagyta az intenzív reszketést, és lassan reagálni kezdett, megriadt.

– Mesélj nekem Azucenáról.

– Nem szereti a szamarakat.

—Sombra sem szereti a kérkedő öszvéreket.

– Apám azt szokta mondani, hogy az a kanca akkor is felismert, ha rosszkedvű voltam.

– Akkor biztosan nagyon gyakran felismered őt.

Sikerült felnevetnie, bár a nevetéstől fájt a mellkasa.

Órákon át beszélgettek lovakról, aratásról és olyan étkezésekről, amelyek lehetetlennek tűntek azon a helyen. Leonor emlékezett apja húslevesére, Julián pedig a babra, amit anyja egy megfeketedett fazékban főzött.

Hajnal felé ismét a sérült kezeire nézett.

– Ha holnap nem tudok felkelni, hagyj itt.

Aztán kimondta azt a mondatot a testvéréről és a kancáról.

Julian letette az üveget a földre.

Megmondta ezt neked?

– Azt mondta, ha eltűnnék, legalább lenne egy hasznos állat, amit fel lehetne menteni.

Egy vita közepén mondta. Leonor hinni akart benne, hogy csak bántani akarja, de a szavak eszébe jutottak, amikor elesett, és nem tudott felkelni.

Juliannak egy kis időbe telt, mire megszólalt.

–Láttam egyszer egy felborult szekeret.

Elmondta neki, mi történt, anélkül, hogy bármilyen jó szándékot tulajdonított volna neki. Nem ismerte a halott férfit. Még a nevét sem tudta.

– Lemehettem volna megnézni.

– Nem tudtam, hogy ott van.

– Évekig ismételgettem magamnak.

Leonor a tüzet nézte.

– Ezért talált rám?

– Ezért néztem meg a lábnyomokat.

Felemelte a fejét.

– Nem kell megmentened ahhoz, hogy megbocsáss magadnak.

– És nem kell semmilyen értékesnek lenned a testvéred számára ahhoz, hogy kiérdemeld, hogy keres téged.

Lassan derengett a fény. A szél elült, de a táj felismerhetetlen volt. Julián kiment, tanulmányozta a lejtőt, és a gerinc felé vezető kerülőutat választotta. Hosszabb volt, és így utána egy széles völgyön keresztül tudott leereszkedni.

Elöl ment a lovakhoz, majd visszament Leonorért. Rövid sorozatokban haladtak előre, pihenve, miközben a lány a vállára támaszkodott, és nem helyezett súlyt sérült lábára.

Azucena felnyögött, amint meglátta.

Leonor megsimogatta a nyakát. Aztán a nyeregbe nézett, és túl gyorsan kezdett lélegezni.

– Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.

Julian sietség nélkül ellenőrizte a rögzítőzárat.

– Majd megvárjuk.

– Nem várhatsz egész nap.

– Most már várhatok egy kicsit.

Homlokát a meleg sörényre hajtotta. A kanca mozdulatlan maradt. Leonor emlékezett, ahogy apja kezei tanították neki a gyeplőt, és soha nem kényszerítették lovaglásra, mielőtt készen állt volna.

– Nem a te hibád volt, lány.

Amikor Juliánt hívta, az a lábát úgy helyezte el, hogy megtámasztva legyen, és felsegítette. Szinte egész nap gyalogoltak. Sombra vezette az utat; Azucena követte, engedelmeskedve gazdája hangjának.

Mielőtt elérte volna a menedéket, Leonor egy kis szünetben megkérdezte tőle, hogy a megmentése enyhítette-e a szekér emlékét. Juliánnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– A bűntudat soha senkinek sem segített.

A hóra nézett, amit Árnyék patáival félrelökött.

– Azt hittem, ennyi szenvedés elég volt.

Leonor megsimogatta Azucena haját. Ő is összezavarodott: annyira megszokta, hogy egyedül ellenáll, hogy már nem tudta megkülönböztetni, mikor védi a szabadságát, és mikor veszélyezteti az életét.

A menedék alkonyatkor jelent meg.

Ferde ablaka, fateteje és egy kályhája volt, aminek még megvolt a füstcsöve. Julián meggyújtotta a tüzet, és otthagyta Leonort a meleg közelében. Aztán elvitte a lovakat az istállóba, és odaadta nekik azt a kevés ennivalót, ami még megmaradt.

Visszatérve Leonort csendben sírva találta.

– Jobban fáj?

– Azt hittem, soha többé nem látok ajtót.

Julian leült vele szemben. Végre érezte a fáradtságot, az éhséget és a fájdalmat a saját kezében.

Másnap, miközben vizet készített, paták dobogását és kiabálást hallott. Hevesen dobogó szívvel ment ki.

Három férfi érkezett: egy idősebb cowboy, egy orvos és Esteban Valdés.

A marhafelvásárló sötétedésig várta Leonort. Amikor nem érkezett meg, üzent az alsó úton lévő tanyának. A szomszédok amint kivilágosodott, keresést szerveztek; Esteban csatlakozott hozzájuk elegendő élelem és meleg ruha nélkül. A cowboynak kölcsön kellett adnia neki egy takarót. Ellenőrizték a hágó első szakaszát, majd úgy döntöttek, hogy a másik útvonalon érik el a menedékhelyet.