Az álmatlan herceg hallgatott egy nagyon beszédes lányra, és évek óta először mélyen aludt.
Azon a napon, amikor megpróbálták elvenni tőle az otthonát, Valentina belépett a tanácsterembe egy jegyzetfüzettel a mellkasán, a körmei alatt kosszal.
– Az apám nem tolvaj – mondta. – És a virágok sem okolhatók a hazugságaidért.
Don Rodrigo Salazar hangosan felnevetett. Alejandro Mendoza, Valdeluz hercege, vele szemben állva ismét úgy érezte, hogy a múlt a torkát szorongatja. A lány kilencéves volt. Túlélt egy háborút, de még mindig nem tudta, lesz-e bátorsága megvédeni.
Mindez hat hónappal korábban kezdődött, egy szürke délutánon a 19. században.
Alejandro visszavonult rezidenciája üvegházába, messze a szolgáktól, a látogatóktól és a kérdésektől. Amióta visszatért a frontról, olyan keveset aludt, hogy a kimerültséget összekeverte az ébrenléttel. Már az is elég volt, ha egy tálca leesik a lábáról, hogy visszajuttassa a tábori kórházba, ahol egy robbanás gerendák és kövek alá temette.
Mellette egy sebesült hírvivő feküdt. Órákon át beszélt a fiú, hogy megakadályozza bármelyikük eszméletének elvesztését. Aztán elhallgatott.
Alejandro sosem felejtette el azt a csendet.
Azon a délutánon egy fonott szék karfájába kapaszkodtam, amikor egy gyerekhang hasított a csendbe.
„Nem viselkedhetsz úgy, mint egy elkényeztetett herceg, Don Albahaco. Vannak gyökereid. Tegyél velük valamit.”
A herceg kinyitotta a szemét.
Egy túlméretezett kék kabátot viselő kislány egy orchideát szidott. Kócos copfja volt, foltozott csizmája, és egy öntözőkannát tartott a kezében, ami látszólag többet nyomott nála.
– És te, Mrs. Storm, hagyd abba a halottnak tettetted magad. Apám elfelejtette megöntözni tegnap. Ez még nem a világ vége.
Alejandrónak ki kellett volna dobnia. Az a sarok neki volt fenntartva. A hang azonban felajánlott neki valamit, amit a szalonokban nem talált: egy apróságot, amihez kapaszkodhatott.
Egy levél. Egy virágcserép. Egy felháborodott lány egy rózsával.
Amikor felfedezte, Valentina váratlanul megdöntötte az öntözőkannát, és beleáztatta a kakukkfüvet.
„Vízbe fojtottad” – jegyezte meg Alexander.
– Csak egy kicsit több.
– Ez még mindig fuldoklik tőle.
– Akkor ne viselkedj szellemként, amikor valaki dolgozik.
A háború óta senki sem beszélt vele így.
-Mi a neved?
– Valentina Morales. Az apám Julián, a kertész. A másik épületben lakik. Nem azért jöttem, hogy zavarjam.
Alejandro a köveken csordogáló vizet nézte.
—Folytassa.
-Locsolás?
– Ha már itt tartunk. De próbáld megmenteni a kakukkfüvet.
Valentina elmagyarázta neki, hogy a káposzta hasznos, hogy a csigák nem tisztelik mások tulajdonát, és hogy a tanár úgy tüsszög, mint a trombita. Alejandro addig hallgatta a szavait, amíg le nem csukódott a szemhéja.
27 perccel később felébredt, anélkül, hogy úgy érezte volna, hogy a romok közé esik.
A lány a földön maradt, és leveleket számolt.
„Nem azért mentem el, mert közösen használtuk az üvegházat” – magyarázta.
Julian röviddel ezután megjelent, és ijedten levette a kalapját.
– Elnézést, excellenciás uram. Megmondtam, hogy ne jöjjön be, ha itt van.
– Nem tett semmi rosszat.
Valentina a kakukkfűre mutatott.
– Ez még a jövő zenéje.
Alejandro hosszú idő óta először mosolygott.
Másnap délután visszatért. Azt mondta magának, hogy ellenőriznie kellene a csöveket, pedig már évek óta működtek. Valentina iskola után egy megrepedt almával és két papírba csomagolt süteménnyel érkezett.
– Anyukám kompótot szokott főzni a rossz almákból – jegyezte meg. – Azt mondta, hogy a fájdalom nem jelenti azt, hogy elkényeztetnek.
Alejandro elfogadott egy sütit.
— Hol van az édesanyád?
Valentina megigazította a papírt, mielőtt válaszolt.
–Múlt télen meghalt. Apa azt mondja, beszélhetek róla. Vannak, akik témát váltanak.
– Nem fogom megváltoztatni.
A lány azt mondta neki, hogy az anyja mentát termesztett egy törött csészében. Amikor beteg volt, a csészét az ágya közelébe vitték, hogy a szoba kertillatú legyen.
Alejandro nem azt mondta, hogy megértette. Figyelt.
A következő hetekben Valentina egy kis széket tett a karosszék mellé. A fiú megtanulta a növények nevét, és Valentina felfedezte, hogy egy herceg összetévesztheti a rozmaringot a levendulával anélkül, hogy a királyság összeomlana.
Együtt elültettek néhány magot, amit Valentina anyja tartott meg. Amikor az első kicsírázott, a lány odaszaladt, hogy megkeresse.
– Él még!
Csak egy zöld kanyar volt. Alejandro úgy hajolt előre, mintha egy kincset szemlélne.
– Igen – mormolta –, így van.
De a nyugalmat egy reggel megtörte, amikor egy üvegtábla a mennyezetről a folyosóra zuhant.
A hangos zajtól Sándor a földre vetette magát. Befedte a fejét. Már nem virágcserepeket látott, hanem leomlott falakat. Puskapor szagát érezte. A küldött ismét arra kérte, hogy ne aludjon el.
Valentina egy asztal mögött maradt, távol az üvegtől.
– Itt vagyok – mondta lassan. – Az orchidea ép. Víz van az ajtó mellett. Látom a kéményt a tetőn lévő lyukon keresztül.
Julian futva érkezett. A lány tovább mesélte, amit látott, miközben az apja utat nyitott.
–Anya magvai nem törtek ki. A karosszéke sem.
Alejandro a „fotel” szót hallotta. Aztán a „víz”. Aztán a saját zihálása is elakadt.
– Ne lépj az üvegre! – sikerült kinyögnie.
Valentina bólintott.
Azon az estén Alejandro felkereste Dr. Esteban Aguirrét, aki hónapok óta próbált beszélni vele.
