– Apa ki tudja bontani a csomagtartót?
Alejandro Juliánra nézett.
-Igen.
A kislány olyan szorosan ölelte az apját, hogy annak le kellett térdelnie, hogy átölelje. Alejandro mellettük várt, amíg Valentina ki nem nyújtotta a kezét, és be nem vonta őt abba a kis körbe.
A tavasz nem törölte el a háborút. Alejandro továbbra is látogatta az orvost. Nehéz éjszakákon és nappalokon kérte, hogy kísérjék el.
De voltak munkával teli reggelek is, nevetés a virágcserép standjánál, és katonák, akik megtanultak kertészkedni anélkül, hogy előbb meg kellett volna számolniuk a sebeiket.
Valentina anyjának magjaiból kikelt utolsó hajtás egy megjavított ablak mellett virágzott.
A lány letépett egy virágot és hazavitte. Hagyta, hogy a többiek új magokat teremjenek.
Egyik délután Alejandro a fotelben ébredt. Julián hátul dolgozott, Valentina pedig a házi feladatát írta az ajtó közelében. Békésen aludt.
„Meddig?” – kérdezte.
– Nem szóltam semmit. Volt egy kis dolgom.
Alejandro elmosolyodott.
– Ez nekem nagyon jónak tűnik.
Kivett egy sütit a táskájából, és felajánlotta neki. A férfi kettétörte, és a nagyobbik felét visszaadta neki.
– Már tanul – mondta Valentina.
Felettük az üveg beengedte a fényt. Alejandro hallotta a vizet, a jegyzetfüzet lapjait, és azt, hogy Julián nevén szólít egy munkást.
Az üvegház még mindig tele volt hangokkal.
Ezúttal egyikük elől sem kellett elfutnia.
