– Azt hittem, megint a kórházban vagyok.

Az orvos félbeszakítás nélkül hallgatta.

–Egy kislány segített visszajutnom.

– Akkor hálával tartozunk neki. De muszáj, hogy gyermek maradjon. Olyan segítségre van szükséged, ami nem a jelenlétedtől függ.

Alejandro lesütötte a tekintetét, és beleegyezett, hogy a következő héten visszatér.

Az orvos rendszeresen látta a rendelőjében. Beszélgettek a hírvivőről, az álomról és a hangokról, amelyek megrémítették. Voltak napok, amikor Alexander dühösen távozott, máskor kimerülten. Ennek ellenére visszatért.

Aztán egy fenyegetés jelent meg, ami nem az emlékeiből származott.

Az üvegház egy tanács által kezelt családi vagyonkezelői alap része volt. Sándor apja azért rendezte így a földet, hogy megvédje az örökösök adósságaitól. Még a herceg sem adhatta el vagy tarthatta meg pusztán saját végrendeletéből.

Rodrigo Salazar, a tanács elnöke és Alejandro távoli unokatestvére gyűlést hívott össze.

„A veszteségek fenntarthatatlanok” – jelentette be. „Egy üzletember felajánlja, hogy megveszi a földet raktárak építésére. Az üvegházat le kell bontani.”

„És a munkások?” – kérdezte Alejandro.

– Kereshetnek más munkát.

Köztük volt Julián is. A háza a birtokhoz tartozott; az állás elvesztése egyet jelentett a fedél elvesztésével a feje felett.

Alejandro átnézte a mérlegeket. Valami nem stimmelt. Kifizette a javításokat, amik most ismét adósságként jelentek meg.

– Látni akarom az eredeti könyveket.

Rodrigo mosolya megkeményedett.

—Összefoglalva vannak, hogy megkönnyítsék a feladatodat.

– Nem kértem, hogy adják át nekem.

A tanács elhalasztotta a döntést. Alejandro Rafael Cárdenas ügyvédet bízta meg a dokumentumok vizsgálatával, míg Valentina figyelte, ahogy apja előkészíti az ágy alatt évek óta feküdt bőröndöt.

Másnap a rózsák között találta a herceget.

– Mindent le fognak rontani?

– Megpróbálom megakadályozni.

– A felnőttek ezt mondják, mielőtt megengedik a szörnyűségeket.

Alejandro nem ígért olyat, amit még nem tudott betartani.

– Akkor majd figyelned kell, mit csinálok, miután ezt kimondom.

Valentina néhány pillanatig hallgatott.

„Mrs. Mercedes ablaknövényt szeretne, de a miénk túl sokba kerül. Miért nem adunk el néhány kisebbet?”

Megmutatott neki egy csorba csészét, ahová mentát ültetett.

– Nem mindenki tud kertet venni. De virágcserepet igen.

Julian kiszámolta a föld és a magvak árát. Alejandro hozzátette az üzemanyag, a szállítás és a bérek költségét. Valentina ragaszkodott hozzá, hogy megszámolja a törésre ítélt virágcserepeket.

Egyetlenből minimális haszon származott. Több százból viszont elég volt a kazán működtetéséhez.

Bemutattak egy projektet: növények a város családjai számára, gyógynövények a patikusoknak, iskolalátogatások és kertészeti napok volt katonáknak.

A tanács engedélyezte a tavaszig tartó tárgyalást.

Rodrigo kezet rázott a herceggel.

– Remélem, a kis tanácsadód tudja, mi a kudarc ára.

Alejandro visszahúzta a sajátját.

– A projekt az én felelősségem.

Az első eladások lassan érkeztek. Egy özvegy rozmaringot vett. A tanár magokat rendelt a diákjainak. Egy fiú felajánlotta, hogy kosarakat visz, hogy segítsen mentát venni a nagymamájának.

Valentina iskola után lejegyezte a rendeléseket; Julián ellenőrizte az összesítéseket. Alejandro tárgyalt a fazekasokkal és a kertészekkel dolgozott együtt.

Szombatonként az üvegház már nem hasonlított elhagyatott szobára.

Egészen addig, amíg Rodrigo két tanácsadóval meg nem látogatta a farmot, és meg nem hallotta, hogy Valentina rózsákat korhol.

„Látom, hogy most a virágokhoz beszélve rendezik a számlákat” – gúnyolódott.

A férfiak nevettek.

Alejandro fáradt volt. Azt akarta, hogy nézzék át a bevételt, és csak utána menjenek el.

– Az enyém a terv – felelte.

Rodrigo elégedetten mosolygott.

Valentina becsukta a jegyzetfüzetet.

Napokig nem nevezte el a növényeket. Csak a legszükségesebbekre válaszolt, és kerülte a karosszéket. Alejandro észrevette a távollétét, de Julián volt az, aki elmagyarázta az okát.

– Azt hiszi, szégyelled magad miatta.

– Soha nem mondtam ilyet.

– Akkor sem mondta az ellenkezőjét, amikor számított.

Alejandro a háza előtt találta Valentinát, amint hajtásokat szedegetett.

– Tévedtem – mondta, és leguggolt az asztal mellé. – A virágcserepek ötlete a tiéd volt. Be kellett volna ismernem.

– Azt mondta, hogy a terv az övé.

– Mert azon gondolkodtam, hogy megnyerem a vitát, és elfelejtettem, hogy bántanak téged.

A lány összeszorította az ajkait.

– Vajon elmondja előttük?

-Igen.

– Nem akarom, hogy csak akkor mondjon nekem kedves dolgokat, amikor kettesben vagyunk.

Alejandro védekezés nélkül fogadta ezeket a szavakat.

– Igazad van. Sajnálom.

Valentina nem bocsátotta meg neki azonnal. Hagyta, hogy elvigye az üres virágcserepeket a fészerbe. Másnap kijavította a cipelési szokásait. Két délután később újra elmesélte neki, mi történt az iskolában.

A bizalom fokozatosan tért vissza.

Januárban iszonyú fagy érkezett. Hajnal előtt Julián felfedezte, hogy valaki elvágta a keleti raktárat fűtő csövet.

A levelek ma reggel merevek voltak. A víz megfagyott a tálcákban.

Julian hívta a munkásokat. Alejandro segített a növényeket a fűtött raktárba vinni, míg Valentina az ajtóban maradt, és a kimentett tálcákat figyelte.

Sok palántát elvesztettek. Köztük szinte az összes növényt, amely az anyjuk magjaiból nőtt ki.

A lány egy hidegtől elsötétült virágcserepet tartott a kezében.

– Nekem tartotta meg őket – suttogta.

Alejandro azt akarta mondani, hogy másokat is ültetnek majd. Elhallgatott: azok nem lennének azok.

– Tudom. Tudsz szomorú lenni.

Julian megölelte. Aztán egy még mindig zöld szárra mutatott, ami egy doboz mögött rejtőzött.