Egy maradt.

Alejandro talált egy rézgombot a cső mellett. Rafael megtartotta, de figyelmeztette, hogy ez nem elég ahhoz, hogy bárkit is megvádoljon.

A szabotázsnak azonnali következménye lett: Rodrigo követelte a kertész gondatlanság miatti elbocsátását.

Julián tagadta, hogy nyitva hagyta volna az intézményt. Ezután bemutattak egy karbantartási jelentést, amelyen állítólag az ő aláírása szerepelt.

„Én ezt nem írtam alá” – mondta.

Alejandro megkérte, hogy őrizzék meg az eredetit. Rafael elkezdte keresni a kovácsot, akit az ellenőrzésért felelősként jelöltek meg.

Miközben a tetőt és a csöveket javították, egy fémkeret leesett az állványzatról. Valentina ösztönösen előrelépett, hogy megmentsen egy virágcserepet.

„Tűnj el! Ne gyere a közelembe!” – kiáltotta Sándor.

Julian időben elrántotta. Senki sem sérült meg, de a lány falfehér lett.

Alejandronak néhány másodpercbe telt, mire rájött, hogy ismét összekeverte a jelent a kórházzal.

Azon a délutánon Valentina nem jelent meg a karosszék mellett.

A hergő elment az orvoshoz, majd a kertész házába.

– Megijesztettelek. Nem tettél semmi rosszat. A zaj a háborúra emlékeztetett.

– Azért volt, mert beszéltem?

– Nem. A hangod sosem volt probléma.

– Muszáj tovább beszélnem, hogy ne legyél ilyen?

Alejandro zavarban volt, hogy a lánynak meg kellett kérdeznie.

„Nem kell gondoskodnod rólam. Ha beteg vagyok, megkeresem apádat vagy az orvost. Beszélhetsz, játszhatsz, vagy maradhatsz csendben.”

Valentina Julianra nézett, aki bólintott.

Alejandro elkezdett visszahúzódni a zajos javítások alatt. Tudatta, ha társaságra volt szüksége. Nem minden nap volt jobb, de már nem várta el, hogy egy kislány kitalálja, mi baja van.

Februárban Rafael megtalálta a kovácsot. A jelentés dátuma egybeesett azzal a héttel, amikor a férfi egy másik városban betegeskedett. A asszisztense megerősítette, hogy senki sem ellenőrizte a kazánt.

Aztán megjelent egy levél a vevőtől, Ignacio Villaseñortól, Rodrigónak címezve: jutalékot ígért, ha sikerül tavasz előtt lebonyolítania az adásvételt.

A pénzt már korábban átadták.

Azonban még mindig tisztázásra várt, hogy ki vágta el a csövet.

A válasz egy fiatalember képében érkezett, aki alkonyatkor beszélni akart Juliánnal. A férfi neve Tomás volt, és Villaseñornál dolgozott szolgaként.

Felismerte a dér között talált gombot. A kabátjához tartozott.

„Azt mondták, nyissam ki a szervizajtót” – vallotta be. „Azt mondták, hogy ellenőrizni fogják, nincs-e szivárgás. Láttam, hogy az adminisztrátor bejött szerszámokkal. Aztán fizettek azért, hogy hallgassak.”

Julian dühösen hátralépett.

– A lányom elveszíthette volna az otthonát.

– Tudom. Nem tudtam aludni.

Alejandro felhívta Rafaelt. Tomás elmesélte neki a történetét, és átadott egy cetlit, amelyen a belépés időpontja szerepelt. Az ügyvéd arra kérte, hogy őt is tegyen vallomást a hatóságoknak.

Ez még nem győzelem volt. Végre egy tanú, aki hajlandó volt kiállni az igazság mellett.

Az utolsó találkozóra esőben került sor.

Rodrigo azzal nyitotta meg az ülést, hogy megvádolta Juliánt. Valentina, akit felhatalmaztak a megbízókönyv átadására, az ajtóból hallotta. Ezért ment be, és nevezte hazugnak.

Alejandro felállt, mielőtt Rodrigo felszólíthatta volna a távozásra.

– Meghallgatjuk Mr. Morales-t. Aztán megvizsgáljuk a dokumentumokat.

Rodrigo fegyvert cserélt. Elővett néhány orvosi feljegyzést, amelyeket a herceg igazgatásának értékeléséhez kértek.

– Őexcellenciája álmatlanságban és zavartsági időszakokban szenved. Látták, hogy remeg a padlón. Rábízzuk a javainkat?

Alejandro egy robbanás visszhangját érezte. Mindkét lábát a szőnyegre helyezte. Látta az ablakot, a tintatartót és Valentina kék szalagját.

A szoba a helyén maradt.

– Mindezen már keresztülmentem – felelte. – Ezért járok Dr. Aguirre-hez. De el tudom olvasni a számlát, és felismerem, ha kétszer terhelték meg.

Rafael átadta az eredeti főkönyveket. Ismétlődő költségek, nem létező üzemanyag-szállítmányok és soha el nem végzett javítások szerepeltek bennük. Bemutatta Villaseñor levelét és a megbízási bizonylatot.

A kovács tagadta, hogy köze lett volna a jelentéshez. Tomás tanúskodott az éjszakai betörésről. Rodrigo megpróbálta félbeszakítani, de egy női tanácstag követelte, hogy üljön le.

„Ezeket az ügyeket a hatóságok elé utaljuk” – mondta. „Most pedig magyarázza el, miért titkolta el a fizetést.”

Rodrigo nem válaszolt. Valentinára mutatott.

–Mindez egy gyerekes ötlettel kezdődött. Egy gyerek által vezetett vállalkozás nem menthet meg egy ingatlant.

Alejandro ezúttal nem nézett le.

– Valentina azt javasolta, hogy adjunk el kis növényeket, mert meghallgatta, mire van szükségük a szomszédainknak. A felnőttek kiszámolták a költségeket. A megrendeléseket a számláknak megfelelően rögzítette. Lehet, hogy lenézi a korát, de ettől még nem lesz semmi a munkájából.

A tanácsadó a jegyzetfüzetért nyúlt.

Valentina odalépett és kinyitotta. Számok és nevek között egy rajz volt látható: az apja, a herceg és ő maga egy üvegtető alatt.

– Az nem számít bele a profitba – tisztázta idegesen.

A nő elmosolyodott.

A feljegyzések szerint az eladások fedezték a szokásos működési költségeket. A szabotázsból eredő veszteségeket elkülönítették, hogy senki ne keverhesse össze őket a projekt eredményével. A javítások még esedékesek voltak, de két gyógyszerész már aláírta a nyári megrendeléseket.

A bizottság lemondta az eladást, és Rodrigót eltávolította az elnöki posztról, amíg a tetteit kivizsgálták. Független adminisztrációt nevezett ki, és jóváhagyta az üvegház további működését.

Julian megtartaná az állását, és egy olyan lakhatási szerződést kapna, amelyet a vagyonkezelő nem tudna egyszerű döntéssel felmondani.

Amikor elmentek, Valentina nem kérdezősködött Rodrigo felől.