– Kérlek, ne… ne hagyj itt – könyörgött a vak lány, mire ő így válaszolt: – Nem megyek el.
A vak lány órák óta hívta az anyját az útról, amikor Ezékiel megállította a kancát; három szekér haladt el mellette, és egyik sem emelte fel a napon térdelő apró testet.
– Kérlek, ne hagyj itt.
1874 nyara volt Sonora északi részén. Ezequiel Rivas 42 éves volt, egy sebhely futott a halántékától az állkapcsáig, és egy folt volt a bal szemén. Túlélte a katonai hadjáratokat, elvesztette a testvérét, és hat évet töltött meneküléssel minden olyan helyről, ami otthonná válhatott.
Megígérte magának, hogy soha többé senkire sem lesz szüksége.
Leszállt Brumáról, szürke kancájáról, és lassan közeledett.
– A nevem Ezékiel.
A lány a mellkasához szorította a kezét.
– Bántani fogsz?
-Nem.
– Az utolsó férfi is ezt mondta.
Leguggolt anélkül, hogy megérintette volna. Mezítláb volt, ruhája szakadt, ajka felrepedt. Sápadt szeme nem követte a mozdulatot.
-Mi a neved?
—Isabel Luz Montoya.
-Hány éves vagy?
—8.
A kulacsot a kezébe adta. Isabel ivott belőle, majd megszorította a dobozt, mintha attól félne, hogy elveszíti.
–Anya elengedett, amikor még hűvös volt.
Ezékiel az üres útra nézett.
– Azt mondta, hová megy?
– Azt mondta, nélkülem könnyebb lesz.
A cowboy dühöt érzett, amit nem tudott a jelenlévőkre irányítani. Engedélyt kért, hogy felemelje a lányt, és leültesse a székre. A cowboy megsimogatta Bruma sörényét.
– Olyan a fű illata.
– Eléggé.
-Akkor megértjük egymást.
Ezequiel majdnem elmosolyodott. Megragadta a gyeplőt, és elindult San Jerónimo, a legközelebbi város felé.
Ott elhaltak a beszélgetések, amikor meglátták Isabelt. Egy kovács tagadta, hogy ismeri, mielőtt Ezekiel befejezhette volna a kérdezősködést.
Baltasar Ochoa biztos revolverrel az övén távozott az irodából.
– Az a teremtmény nem maradhat.
– Elhagyva találtam.
– Az anyja megtette, amit tennie kellett.
Isabel Ezekiel vállába kapaszkodott.
Ochoa elmagyarázta, hogy a nő hetekkel korábban érkezett élelmet kérni. Azt mondta, a lánya tud mesélni a történtekről. Később egy pajta leégett, és egy fiú meghalt, miután beleesett egy kútba.
– Amióta megjelent, semmi sem ment simán.
– És úgy döntöttél, hogy egy kislányt hibáztatsz?
A kovács közeledett. Más férfiak követték.
– Hagyd békén, és menj tovább! – parancsolta Ochoa.
Ezékiel emlékezett a falvakra, amelyeket a férfiak leromboltak, meggyőződve arról, hogy igazuk van. A kezét a fegyvere közelébe helyezte anélkül, hogy kihúzta volna.
– Velem jön.
Egy boltos közbelépett, mielőtt bárki lövést adhatott volna. Nem akart vérontást az üzlete előtt. Ochoa elengedte őket, de a szemében lévő gyűlölet egészen kifelé követte Ezequielt a városból.
Azon az éjszakán néhány mesquite fa mellett táboroztak. Isabel babot és szárított húst evett. Bruma a közelben pihent, és csipegette a kevés füvet, amit találtak.
– Anya azt mondta, hogy nem éhes – mondta a lány.
– És hittél neki?
– Hallottam a gyomrát.
Ezékiel a tűzre nézett.
– Az anyám is ugyanezt csinálta.
– Ő is elment?
– Sok évvel ezelőtt meghalt.
Izabella a kezéért nyúlt.
-Sajnálom.
Az a kislány, akit magára hagytak a forró vidéken, még mindig talált helyet a sajnálatnak iránta.
Úgy döntött, elviszi a lányt a bátyja, Tomás kis ranchára. A tanya üresen állt a férfi halála után. Ezequiel elkerülte, mert minden táblán volt valami, amire fájdalmas volt visszaemlékezni.
Korábban már áthaladtak Arroyo Secón. Doña Mercedes, egy bolt tulajdonosa, vizet, használt ruhát és csizmát kínált nekik Isabelnek. Megkérdezte, ki a lány.
– Az én gondjaimra van bízva – felelte.
Mercedes leguggolt, és minden mozdulatot előre jelzett, mielőtt segített volna neki megmosdani és átöltözni. Nem káromkodott, és nem kért a kislánytól semmiféle bizonyítékot.
Amikor kijött, Isabel szappanszagú volt, és kék ruhát viselt.
– Hogy nézek ki?
– Mint aki már reggelizett.
– Ez a legszebb látásom.
Ezekiel meglepetten felnevetett.
Egy másik boltból egy idős férfi figyelmeztette őket, hogy három férfi egy egyszemű cowboyt és egy kislányt keres. Ezekiel üzenetet hagyott nála Mercedesnek, és egy kevésbé járt utat választott.
A férfiak előttük érkeztek a tanyára.
Ezequiel Isabelt biztonságban hagyta néhány szikla mögött Brumával, majd elindultak a ház felé. Ochoa emberei követelték a lány átadását. Az első felemelte a fegyverét, amikor Ochoa nem volt hajlandó.
Lövések dördültek. Ezequielnek sikerült megvédenie magát, de remegő kézzel tért vissza. Isabel hallotta a lélegzetét, és nem kérdezte meg, hogy győzött-e.
Él?
-Igen.
– Akkor beszélj még velem.
Addig ültek a folyosón, amíg képes nem volt rá.
A ház beázott, és a kerítések leszakadtak. Volt benne egy kút, egy ágyás és egy újra megművelhető földdarab is. Ezequiel jelentette a támadást egy másik faluban élő hatóságnak, és elfogadta a segítséget a létfontosságú dolgok helyreállításához.
Éjszaka mindig elmondta Isabelnek, hol vannak a tárgyak. A vizet mindig ugyanott hagyta, és tudatta vele, ha elmozdított egy széket.
Gyorsan tanult, de mégis arra ébredt, hogy az anyját hívja.
