Egyik reggel Isabel megkérdezte tőle, hogy felvehetné-e a vezetéknevét.
– Isabel Luz Rivasnak szeretnék hívni.
Kis időbe telt, mire válaszolt, mire a lány megszorította a kezét.
— Ha akarod.
-Akarom.
Anselmo atya segítségével és a családfő útmutatásával elkészítették a dokumentumokat, hogy Ezequiel törvényesen átvehesse a felügyeletét. Isabel részt vett a megbeszéléseken. Soha többé senki nem döntött a sorsáról anélkül, hogy meghallgatta volna az ő verzióját.
Az ünneplés napján Mercedes édes kenyeret, Amparo pedig egy kék szalagot hozott. Voltak gitárok, étel és a szomszédok, akik már nem csak látogatók voltak.
Izabella táncolni kért.
– Nem tudom – felelte Ezekiel.
– Én sem látom.
Mosolygott.
– Együtt fogunk hibákat követni.
Megfogta a kezét. Bruma a karám mellett pihent, Catalina az unokaöccseivel nevetett, Tomás házának ablakai pedig kivilágítva álltak.
Miközben lefektette, Ezekiel elrendezte a takarót, és a botot a lány keze ügyében hagyta.
– Köszönöm, hogy benéztél aznap – suttogta Isabel.
Megcsókolta a homlokát.
– Köszönöm, hogy hagytad, hogy maradhassak.
– Jó éjszakát, apa.
Ezékiel a lánya ágya mellett maradt, amíg a lány légzése megnyugodott. Aztán kiment a folyosóra, és ránézett arra a földre, amelyet évek óta el akart hagyni.
Nem kellett többé keresnie valamit, amiért meghalhat.
Bent valaki várta, hogy tovább éljen.
