Először tortilladarabokat rejtegetett a párnája alá. Ezequiel akkor találta meg őket, amikor kirázta a takarókat, és rájött, hogy a kislány még mindig nem bízik benne, hogy mire felébred, lesz mit ennie. Nem korholta. Megmutatta neki, hol tartják a lisztet, és megígérte, hogy szól, ha már kevés marad belőle. Isabel elkezdte vele átnézni a kamrát, tapintással számolgatva a zsákokat. Végül abbahagyta a morzsákon való alvást, bár továbbra is megkérdezte, hogy lesz-e másnap reggeli.

Azt is félte, hogy Bruma elmegy. Minden délután megkérte, hogy menjen vele a karámba, és a homlokát a kanca nyakához támasztsa. Ezequiel elmagyarázta neki, mikor kell pihennie, és mikor vágyik enni. Isabel megtanulta, hogy egy állat mozoghat anélkül, hogy elszaladna előle. Apró lecke volt, de ezekben a hetekben nehezebb volt elhinnie, mint a ház összes ajtajának memorizálását.

Egyik este Tomás felől érdeklődött.

Ezequiel elmagyarázta, hogy a testvére egy régi sérülés ellenére is vele tartott, mert nem akarta magára hagyni. A háború alatt halt meg.

– Itt kellett volna maradnia.

– Ő döntött úgy, hogy elkíséri?

-Igen.

–Akkor az, hogy akarta, nem az ő hibája volt.

Ezékiel hallgatott. Soha senki nem mondta neki ezeket a szavakat ilyen egyszerűen.

A béke nem tartott sokáig.

Miközben Santa Rosalíába tartottak lisztért és gyógyszerért, Ochoát várakozva találták. Unokatestvére, a polgármester, megengedte embereinek, hogy letartóztassák a cowboyt emberrablás vádjával.

Isabel felsikoltott, amikor eltalálták. Ezequiel a rácsok mögött ébredt, fogalma sem volt, hol van.

Alkonyatkor megjelent Amparo, a volt börtönkapitány özvegye. Lázban elvesztette vak lányát, és kapcsolatot tartott fenn a börtön vezetőivel.

– Az átriumban van nekik.

Ezékiel felkelt.

-Szóval így?

Amparo egy őrtől kölcsönkért kulcsokkal nyitotta ki az ajtót, aki nem akart részt venni abban, amit odakint készítettek.

–Ochoa embereket és tűzifát gyűjt.

A téren füstszag terjengett. Isabelt egy oszlophoz kötözték, miközben több férfi vitatkozott egy fáklya körül. Néhányan félelemből jöttek elő; mások olyan pletykáknak hittek, amelyeket soha nem ellenőriztek.

– Izabell!

-Itt vagyok!

Ezequiel átfurakodott a tömegen. Egy lövés eltalálta a vállát, mielőtt elérte volna az oszlopot, és térdre esett.

Anselmo atya kijött a templomból, és megállt előttük.

„Nem fognak egy lányt is elégetni az udvaromban.”

Ochoa a pajtáról és a kútról beszélt. A pap a pajta tulajdonosára mutatott, aki végül beismerte, hogy égve hagyott egy lámpát. Aztán felidézte a kút szegélyének javítására vonatkozó kéréseket.

– Már az érkezése előtt tudtad ezeket a veszélyeket.

Mercedes követte a híreket. Amparóval odament Isabelhez. Míg a pap magára vonta a tömeg figyelmét, elvágták a köteleket.

A polgármester látta, hogy a tömeg hátrálni kezd, és megparancsolta unokatestvérének, hogy engedje le a fegyverét. Nem bátorságból tette: megértette, hogy elveszíti azok támogatását, akik hivatalban tartották.

Ezekielnek sikerült meghallania Isabel hívását, mielőtt elájult.

A parókia egyik szobájában ébredt. Egy orvos ellátta a sebet. A lány az ágy mellett állt, és a kezét szorongatta.

„Nem hagyom, hogy meghaljon” – mondta.

– Mindent megteszek.

– Csinálj még egy kicsit.

A pap és több szomszéd vallomása után az Ezequiel elleni vádak elkezdtek kibontakozni. Ochoa elvesztette unokatestvére támogatását, és kiviharzott a városból.

Anselmo atya segített beszerezni a kellékeket és egy kölcsönkocsit a visszaútra. Ezequiel lassan lábadozott. Mercedes meglátogatta a ranchot, és apró feladatokra tanította Isabelt, mindig a tűzhely közelében tartva a társaságát.

A lány kapott egy fa botot, és megtanulta a ház körüli szabályokat. Ezékiel rájött, hogy anélkül hallgathatja a nevetését, hogy úgy érezné, elárulja a halottakat.

Egyik délután egy asszony érkezett egy fáradt lovon.

– A lányomat keresem.

Rosario Montoyának hívták. Egy sebet rejtett a kendője alá.

Ezequiel elkapta, amikor elesett. Küldött egy szomszédos munkást az orvosért, és bevitte a lányt a házba.

Isabel felismerte a hangját, mielőtt bárki kimondta volna a nevét.

– Elhagytál engem.

– kiáltotta Rosario, anélkül, hogy közelebb kérte volna.

Elvesztette a férjét és az otthonát. Aztán jött az éhség és a pletykák. Amikor elkezdte hinni nekik, úgy tekintett a lányára, mintha ő lenne minden szenvedésének oka.

– Féltem és kegyetlen voltam.

– Én is féltem.

-Tudom.

Rosario egy szalagot tett az ágytakaróra, amelyet az elhagyatottság óta megőrizett. Isabel felismerte, amikor megérintette a rojtos szélét. Egy fonathoz tartozott, amit az anyja aznap reggel kibontott, mondván, hogy tisztának kell kinézniük ahhoz, hogy segítséget kérhessenek. A lány ökölbe szorította a szalagot.

– Azt hittem, ha megtanulok kevesebb zajt csapni, visszajössz.

Rosario a kezébe temette az arcát.

– Nem kellett eltűnnöd ahhoz, hogy kiérdemelj engem.

Ezequiel kilépett egy pillanatra, hogy beszélgethessenek anélkül, hogy figyelnék őket. Az udvaron felfedezte, hogy a lány sír. Fájdalmat érzett a kislányért, aki megpróbálta összezsugorodni, és amiatt is, hogy nem tudta visszaadni neki azokat a hónapokat.

Isabel az asztalnál maradt, és a botjába kapaszkodott.

Rosario elmagyarázta, hogy hónapokig kereste, miután rájött, mit tett. Ochoa a tanyán megjelenő hírek alapján talált rá. Kényszeríteni akarta, hogy tanúskodjon arról, hogy Ezequiel elrabolta a lányt.

Amikor a nő visszautasította, a férfi fájdalmat okozott neki, és azt hitte, hogy nem fogja túlélni.

– Ma este jön – figyelmeztette.