1. RÉSZ

– Már alszik. Hozzátok ide, de ezúttal ne hagyjatok rajta semmilyen nyomot.

Amikor meghallottam a férjem hangját azon a felvételen, úgy éreztem, mintha valami örökre eltört volna bennem.

Azon az éjszakán sógorom, Mateo autójának anyósülésén ébredtem. A San Pedro Garza García-i épület alagsorában parkoltunk, ahol Santiagóval laktam. 23:08 volt.

9:40-kor hagytam el az irodát.

Az út általában kevesebb mint fél órát vett igénybe.

Fájt a nyakam, furcsa szúrást éreztem a derekamban, és az egyik harisnyám le volt húzva a térdem köré. Ami a legjobban aggasztott, az az volt, hogy az ülés támlája sokkal jobban hátradőlt, mint ahogy hagytam.

Mateo nem ült az autóban.

Néhány másodpercig mozdulatlanul álltam.

Ez már háromszor megtörtént.

Mindig ugyanaz volt.

Santiago azt mondta, hogy üzleti vacsorája vagy ügyfelekkel tárgyal, elküldte a testvérét értem, Mateo pedig megjelent egy nyitott üveg vízzel.

– Na, sógornőm. Kimerült vagy.

Ittam.

Ezután az emlékeim elhalványultak.

Ébredéskor a testem nehéznek és fájónak tűnt.

Amikor elmeséltem Santiagónak, nevetett.

– Szófia, tíz órát ülsz a számítógép előtt. Szükséged van testmozgásra.

Ez a magyarázat egészen addig ésszerűnek tűnt számomra, amíg harmadszorra sem vettem egy kis felvevőt, és elrejtettem a táskámban.

Azon az estén végre volt bátorságom meghallgatni őt.

Először a saját hangomat hallottam, ahogy hálát ad a víznek.

Aztán csend.

Tíz perccel később Mateo telefonált.

– Megint elaludt – mondta.

Aztán meghallottam Santiagót.

A férjemnek.

Arra a férfira, aki mellettem aludt.

–Tökéletes. Hozd be. Fernanda már itt van. És ne légy hülye: ne hagyj rajta olyan nyomokat, mint legutóbb.

Mateo idegesen felnevetett.

– Csak egy zúzódás volt.

– Hát, ez ritkán sodor minket bajba. Tedd, amit mondtam.

A hívás véget ért.

Aztán hallottam, hogy megáll az autó.

Egy ajtó kinyílt.

Kioldódott az övem.

Az ülés hátradőlni kezdett.

És Máté mormolta:

– Túlságosan is megbízol bennünk, sógornőm.

Hallottam, ahogy a keze a ruhámat súrolja.

Kikapcsoltam a felvevőt.

Nem tudtam folytatni.

Egyenesen a fürdőszobába mentem és becsuktam az ajtót.

A tükör előtt állva lassan lejjebb húztam a blúzom gallérját.

A kulcscsontja alatt egy lilás folt húzódott, amit napok óta valami ütésnek tulajdonított, amire nem emlékezett.

Aztán megértettem valami még rosszabbat.

Santiago pontosan tudta, mi történik.

Talán ő maga szervezte meg.

De volt egy mondat, ami folyton a fejembe ugrott.

„Fernanda már itt van.”

Ki volt Fernanda?

Amikor kijöttem a fürdőszobából, Santiago a tévé előtt ült, mint bármelyik másik este.

-Megint elaludtál? – kérdezte mosolyogva.

Bólintottam.

Közelebb jött és megmasszírozta a vállaimat.

–Megmondtam, drágám. Többet kellene mozognod.

Én is elmosolyodtam.

-Igazad van.

Azon az éjszakán a falnak fordulva aludtam, és nyugodtnak tettetve magam, miközben ő kevesebb mint egy méterre tőlem lélegzett.

Hajnali háromkor megnyitottam a jegyzetelő alkalmazást a telefonomon, és ezt írtam:

„Felvétel. Vizespalack. Jel a testen. Négy epizód. Fernanda. Santiago mindent tud.”

Aztán hozzátettem:

„Még nem fogok szembenézni vele.”

Mert ha Santiago azt hinné, hogy még mindig ugyanolyan bizalommal teli feleség vagyok, akkor továbbra is hibákat követne el.

És tudnom kellett, meddig fajult ez a rémálom.

Amit másnap reggel felfedeztem, az annyira szörnyű volt, hogy a felvétel végül csak a kezdetnek tűnt.

2. RÉSZ

Megvártam, amíg Santiago elment az irodába.

Aztán bementem az irodájába.

Két évig úgy tiszteltem azt a szobát, mintha szent terület lenne, mert mindig ezt mondta:

– Bizalmas céges dokumentumok vannak itt nálam.

A családja egy import- és logisztikai cég tulajdonosa volt, és miután összeházasodtunk, Santiago egy családi megállapodás révén engem is kisebbségi részvényesként bevont a cégbe.

Házassági szerződéseket és számos magánjogi szerződést is aláírtunk.

Addig a reggelig el sem tudtam képzelni, hogy ezeknek a papíroknak bármilyen közük lehet ahhoz, ami velem történik.

Találtam egy gyógyszertári nyugtát egy vastag könyvben.

Gyógyszer: zolpidem.

A recept Mateo nevére szólt.

A dátum egybeesett azzal a héttel, amikor elkezdett értem jönni.

Hányingerem lett.

Tovább keresgéltem.

Egy borítékban bankszámlakivonatokat találtam.

Március 10.: 180 000 peso átutalása Mateónak.

Fogalom: „szolgáltatások”.

Február 14.: 60 000 peso Fernanda R.-nek.

Március 15.: „orvosi tanulmányok”.

Március 28.: „lakásbérlés”.

Április 5.: „terhességi költségek”.

Ledermedtem az utolsó szó előtt.

Terhesség.

Egy másik mappában nyomtatott fényképeket találtam.

Santiago távozik egy magánklinikáról egy fiatal, terhes nővel, akit a derekánál fogva tart.

A hátuljára valaki ezt írta:

„Fernanda. Konzultáció. Március 12.”

Már nem csak egy szeretője volt.

Gyereket várt tőle.

De még mindig meg kellett értenem, miért kell betépnem.

A válasz az utolsó borítékban jelent meg.

Voltak nyomtatott e-mailek egy ügyvédtől.

Az egyik azt mondta:

„Megfelelően kompromittáló bizonyítékokra van szükségünk ahhoz, hogy nyomást gyakoroljunk a tárgyalásokra. Nem pusztán a hűtlenség vádján múlik; a cél az, hogy beleegyezzen a részvényesi megállapodásból való kilépésbe, és kedvező feltételek mellett írja alá a szétválást.”

Egy másik hozzátette:

„A képeknek spontánnak kell lenniük.”

Úgy éreztem, nem kapok levegőt.

Santiago nem bízott abban, hogy egyszerűen csak meg kell jelennie a bíró előtt, és azt kell mondania, hogy becsaptam.

A terve mocskosabb volt.

Fényképeket és videókat akart gyártani rólam és Mateóról egy szállodában, miközben eszméletlen voltam.