Valahányszor a sógorom vitt haza, eszméletemet vesztettem, és megmagyarázhatatlan fájdalmakkal ébredtem. A férjem csak nevetett: „Többet kéne mozognod, ennyi az egész.” A negyedik út után elrejtettem egy diktafont a táskámban, és egy szót sem szóltam. Aznap éjjel, amikor visszahallgattam a kettőjük közötti beszélgetést, rájöttem, hogy az ájulásaim soha nem a véletlen művei voltak.

Szóval, ha valaki újra és újra megpróbál meggyőzni arról, hogy amit érzel, az nem számít, hallgass arra a kis hangra is magadban, amelyik azt állítja, hogy valami nincs rendben.

Négy útba, több emlékezet nélküli éjszakába és egy táskámban elrejtett magnóba telt, hogy meghallgassam.

De amikor végre megtettem, sokkal többet kaptam vissza, mint az elveszett házasságomat.

Visszanyertem a saját hangomat.

És ez volt az életem egyetlen része, amely felett Santiago soha nem szerezte vissza az irányítást.

Néha még mindig azon tűnődöm, mi történt volna, ha aznap este nem kapcsolom be a magnót.

De van egy másik kérdés is, ami sokkal fontosabbnak tűnik számomra:

Hányan élnek együtt valakivel, aki miatt kételkednek önmagukban, miközben mindenki más azt hiszi, hogy megtalálta a tökéletes partnert?