Azt mondta: „Nem tudok fizetni neked.” A férfi így válaszolt: „Akkor gyere hozzám feleségül.” Az élete örökre megváltozott.
– Gyere hozzám feleségül.
Inés Robles mozdulatlanul tartotta a kezét a visszavételi értesítés felett. A pult túloldalán Julián Castañeda a kalapját a mellkasához szorította. Kint egy üres bevásárlókocsi várakozott. A uzsorás emberei jöttek, hogy mindent elvigyenek, még a mérleget is.
„Ez a segítséged ára?” – kérdezte.
Julian elsápadt.
Inés felvette a dokumentumot.
– 47 pesóval és 20 centtel tartozom. Nem tudtam, hogy az életemet is felbecsülik.
-Nem úgy értettem.
– Akkor gondosabban válogasd meg a szavaidat.
A farmer lesütötte a tekintetét. Néhány másodpercig csak a lóláncok csörgését és a kovács kalapálását lehetett hallani San Jacinto másik végéből.
1886 júliusa volt. Ebben az észak-mexikói városban egy nő évekig vezethetett egy vállalkozást, és mégis azt hallotta, hogy egy férfinak kell megértenie.
Inés nyolc hónapig minden reggel temette az apját, amikor kinyitotta a boltot, és üresen találta a székét.
Nem állt szándékomban vele temetkezni.
Minden egy nappal korábban kezdődött.
Don Severiano Bustamante emberei beléptek, miközben Inés egy idős hölgynek méregette a kávét. Megvárták, amíg elég vendég gyűlt össze, mielőtt kitették a hirdetményt a pultra.
– Péntek délig van időd – jelentette be a behajtó. – Bár Don Severiano nagylelkűen felajánlja a kiutat.
Inés befejezte a bab becsomagolását.
-Melyik?
– Hogy átadja neki az ingatlant az adósság elengedéséért cserébe.
A bolt, az udvar és a ház ennek a sokszorosát érték. Az apja majdnem a teljes kölcsönt kifizette, amelyet utolsó betegsége alatt vett fel.
– Mondd meg neki, hogy megkapja a pénzét.
A bankjegybeszedő körülnézett, és megállt az üres polcokon.
– Az apja körültekintőbb lett volna.
Inés a mérlegre tette a súlyt.
– Apám megkérte volna, hogy menjen el. Én még mindig udvariasan kérem.
Amikor elmentek, megszámolta a pénzt a kasszában: 15 peso. Voltak árui, kiegyenlítetlen számlái és ígért megrendelései, de alig 3 napja volt készpénzre váltani őket.
A délutánt adósok látogatásával töltötte.
Az egyik nem volt ott. A másiknak meg kellett várnia az aratást. A harmadik emlékeztette rá, hogy az apja sosem sürgette.
Két pesóval és egy olyan szégyennel tért vissza, amit nem az övé volt elviselni.
A szekér másnap hajnalban érkezett meg.
A férfiak egy lepecsételt rendelést vittek, és még mielőtt Inés befejezhette volna az elolvasását, elkezdték kipakolni a zsákokat. Aztán megjelent Julián, a bolt törzsvendége, egy özvegyember és egy szerény tanya tulajdonosa.
Miután meglátta a váltóbehajtókat, és hallotta, hogy az egyikük azt javasolja, hogy egy nő egyedül nem tarthatja fenn azt a helyet, előadta ezt a katasztrofális javaslatot.
Most ott állt előtte, szégyenkezve.
„Azt hittem, a vezetéknevemmel megállíthatom őket” – vallotta be.
– Arra van szükségem, hogy tiszteletben tartsák az enyémet.
Julian lassan bólintott.
-Igazad van.
Nem vitatkozott. Ez jobban meglepte Inést, mint maga a lánykér.
Visszament a dokumentumhoz. Valami megragadta a figyelmét: a kölcsönszám nem egyezett meg az értesítésen szereplővel.
Elővette az eredeti szerződést egy fiókból.
Összehasonlította.
Aztán a zsákra mutatott, amit egy férfi cipelt a vállán.
– Hagyd ott, ahol volt.
– Van rá engedélyünk.
– Egy olyan kölcsönért, ami nem ez.
A gyűjtő kinyújtotta a kezét, de a nő eltolta a papírokat.
– Bíróság elé fogom őket állítani.
Julian feltette a kalapját.
– Mit kell tennem?
Inés figyelte. Ez egészen más kérdés volt, mint egy házassági ajánlat.
–Maradj az ajtóban. Ne verekedj senkivel. Doña Petra tanúja lesz, ha megpróbálnak elvenni bármit is.
– Itt leszek.
Inés felnyergelte a kancáját és elment.
A bírósági jegyző, Don Anselmo, megpróbálta egy apró hibának tulajdonítani az eltérést. A három dokumentumot elé tette.
– Ha hiba van, ki kell javítani, mielőtt kiürítik a boltomat.
Don Anselmo felsóhajtott, kinyitott egy szekrényt, és megkereste a dossziét. Minél többet olvasott, annál kevesebbet sóhajtott.
A végzés egy másik adósra vonatkozott, és különböző vagyontárgyakat írt le.
Üzenetet küldött a bírónak. Inés az asztalnál ült, kesztyűjét szorosan szorongatva, amíg írásbeli felfüggesztést nem kapott.
Visszatérve az összes zsákot bent találta.
Julian még mindig az ajtóban állt.
Nem kérdezte meg, hogy nyert-e. Megvárta, míg kibontja a határozatot, és felolvassa a gyűjtőknek.
A kocsi üresen maradt.
Csak ekkor remegtek meg a térdei.
A hátsó szobában menekült, és egy ládára ült. Megállította a visszavételt, de a tartozás pénteken még lejárt.
Julian otthagyott egy pohár vizet a közelben.
– Nem fogom ragaszkodni ahhoz, amit mondtam.
Inés megtörölte a szemét, mielőtt ránézett volna.
– Alig ismersz engem.
–Eléggé ahhoz, hogy csodáljanak. Nem eléggé ahhoz, hogy ilyen kérdést tegyenek fel, miközben fenyegetőznek.
Ivott.
— Köszönöm a megértést.
– Elég nevetséges összegbe került.
Inés rövid, váratlan nevetést hallatott. Egy kicsit fájt, mintha már túl régóta nem használta volna.
Azon a délutánon Don Severiano személyesen érkezett meg.
Könnyű lenvászonba volt öltözve, és drága szappan illata áradt belőle. Kesztyűjét a pulton hagyta, a horpadás mellett, amit Inés apja ejtett, amikor elejtett egy patkót.
– Nyert pár órát – mondta. – Ne keverd össze ezt a helyzetének megoldásával.
– El vagyok foglalva a megoldásával.
