—Ha ma aláírod a szerződést, két hónapig megtarthatod a házat.

Inés ápolt kezeire nézett.

– Miért sietsz ennyire megvenni egy olyan boltot, ami szerinted nem éri meg?

Don Severiano felvette a kesztyűket.

– Mert tudom, hogyan kell felismerni a lehetőségeket.

– Én is. És még nem láttam ilyet a kínálatukban.

Amikor kijött, Inésnek a pultra kellett támaszkodnia.

Julian az udvaron volt, egy szíjat javított. Hallotta.

– Kölcsönadhatom, ami hiányzik – mondta.

– Nem akarok hitelezőket váltani.

Egy pillanatig hallgatott.

– Akkor mondja meg, mely számlák behajtásában segíthetek.

Inés majdnem visszautasította. Aztán ránézett a listára, amit órákon át készített.

Megadta neki a Saldaña fivérek nevét.

– Márciusban eladtunk nekik táviratot. 6 pesóval tartoznak. Ne találj ki valami szerencsétlenséget, és ne kérj tőlük alamizsnát.

– Majd megkérem őket, hogy fizessék a drótot.

Alkonyatkor tért vissza az érmékkel.

Doña Petra, a fogadós is megérkezett, és kiegyenlítette a számlája egy részét. A molnár előre fizetett egy már leadott rendelésért. Inés olajat, szögeket és a muszlindarabot árulta, amit egy ruha elkészítéséhez tett félre.

Csütörtök késő estig 41 pesót és 60 centet gyűjtött össze.

5 pesója és 60 centje hiányzott.

Újra elmesélte a történetet.

Aztán becsukta a dobozt, és apja kötényére meredt, ami még mindig az ajtó mögött lógott.

– Bocsáss meg – suttogta.

Lépteket hallott az udvaron.

Julian egy kis táskával jelent meg.

– Félre kell tennem egy kis élelmet az öszvéreknek. A következő vásárlás után adhatod oda nekem.

12 pesót tett az asztalra.

Inés hozzá sem nyúlt a pénzhez.

— Honnan jött?

Habozott.

– Eladtam egy nyerget.

Ismerte azt a nyerget. Julián egyszer elvitte a szemközti nyergeshez. A feleségéé volt.

– Nem kellett volna megtenned.

– Három évig volt tárolva.

– Az övé volt.

Julian leült, és a táskát kettejük között hagyta.

-Igen.

Az egyszerű válasz elvette Inés vitatkozási kedvet.

– Mi volt a neve?

—Leonor.

Óvatosan ejtette ki a nevet.

Azt mondta neki, hogy hosszú betegség után halt meg. Hónapokig minden tárgyát a helyén tartotta, még egy kendőt is, ami egy székre volt terítve, ahol senki sem tudott leülni.

– Egy nap rájöttem, hogy már nem én gondoskodom a dolgairól. Megszűnök közöttük élni.

Inés az apja kötényére nézett.

– Néha úgy érzem, ha itt valamit megváltoztatok, azzal elárulom.

– Min változtatnál?

– Az eladási stílusuk. A határidők. Az a polc, ami mindig rossz helyen volt.

Julian alig mosolygott.

– Ez elég jogos árulásnak tűnik.

Akkor sírva fakadt, képtelen volt megállni.

Ülve maradt, anélkül, hogy átölelte volna, mielőtt eldöntötte volna, akarja-e.

Inés volt az, aki a keze után nyúlt.

Másnap 47 pesóval és 20 centtel lépett be Don Severiano irodájába.

Anyja kék ruháját viselte, és egy listát cipelt a dokumentumokról, amelyeket át kellett vennie.

Sietség nélkül számolta az érméket.

A hitelező úgy nézett rájuk, mintha valami kellemetlennel ajándékozták volna meg.

– Gondolom, Castañeda nagylelkű volt.

– Itt a fizetés. Kérem a nyugtát és a beváltott váltót.

– Az adósság sokféle formát ölthet, kisasszony.

Inés felnézett.

– Ez most ért véget.

Megvárta, míg mindkét dokumentumot megkapja.

Távozva Juliánt az utca túloldalán, a lóvályú mellett találta. Nem jött be vele.

-Hogy ment?

Inés felemelte a váltót.

Aztán, mindkettőjük meglepetésére, egyszerre kezdett el nevetni és sírni.

– Azt hittem, bátornak fogom magam érezni.

– És hogy érzed magad?

-Éhség.

Julian Rio.

Elmentek az étterembe, és tojást ettek babbal. Inés kifizette az ételt. Inés nem panaszkodott.

Két hétig újra beindult az üzlet. Inés kiszállította az összes előrendelést, feltöltötte a készletet, és minden kiadást nyomon követett. A kapott segítség időt nyert neki; nem pazarolhatta el.

Julian megjavította a zárat, amikor a nő kérte, és oda helyezte a polcot, ahol a leghasznosabb volt. Néha kávéra is maradt.

Egyik délután Don Severiano hírekkel érkezett.

A szomszédos városban egy nagy raktárat nyitna, amelyet a főváros kereskedői támogatnának. Alacsonyabb árakon értékesítene, és saját szállítóeszköze lenne.

– Az apád azért élte túl, mert nem volt verseny – mondta. – Te nem leszel ilyen szerencsés.

Inés félt. Ezúttal nem mutathatott rossz számot.

Azon az éjszakán addig ellenőrizte a könyveket, amíg a lámpa füstölni nem kezdett.

Tudta, melyik családnak van szüksége segítségre keddenként, melyik farmer fizetett a borjak eladása után, és mely utak váltak járhatatlanná az esőzések után. Az új raktárban több áru lesz. Tudta, kinek van szüksége rá.

Egy évre szóló szállítási szerződéseket készített, ütemezett szállításokkal, bizonyos termékekre vonatkozó megállapodás szerinti árakkal és egyértelmű feltételekkel arra az esetre, ha a rossz termés a megrendelések csökkentését kényszerítené ki.

Julian hallotta meg először.

Ellenőrizte a számokat, és rákérdezett a szállítás költségeire.

Inés kijavított egy előtte lévő beszámolót.

– Jobban szeretném, ha most megtalálnád a hibát.

Aláírta.

A következő napokban további négy megállapodást kötött. Az utolsót Doña Mercedes Arriagával, egy özvegyasszonynyal kellett volna megtárgyalnia, aki a régió legeldugottabb tanyáját vezette.

Ekkor érkezett egy újabb levél Don Severianótól.

Azt állította, hogy több farmernek is szüksége volt az engedélyére a vásárlásokhoz, mivel hiteleik voltak nála.

A Saldaña fivérek még aznap délután megjelentek ijedten.