– Figyelmeztetett minket, hogy elveszíthetjük a telepítési kreditet.

Inés úgy érezte, mintha minden újra összeomlana.

Elkérte tőlük a kölcsönszerződéseiket, és elvitte őket Don Anselmóhoz. Ezúttal egy konzultációt is fizetett az ügyvéddel, aki csütörtökönként járt a városba.

Órákig olvasnak.

Csak az évi 200 pesót meghaladó kötelezettségvállalásokhoz volt szükség engedélyre. Egyik megállapodás sem érte el ezt az összeget.

Inés másolatokat készíttetett a vonatkozó bekezdésről, és minden egyes ügyfelet felkeresett.

Aztán meglátogatta Doña Mercedest.

A nő meghallgatta az ajánlatot anélkül, hogy kávét kínált volna neki.

– Bustamante azt mondja, hogy azért adsz el ígéreteket, mert már nincs árud.

Inés kinyitotta a könyvét.

– Itt a készletem. Ezt kell megvennem. És ezt tudom adni anélkül, hogy többet ígérnék, mint amennyim van.

Doña Mercedes minden egyes oldalt alaposan megvizsgált.

Aztán elővett egy régi levelet a fiókból.

– Felismertem a vezetéknevét, amikor bejelentették a látogatást.

Inés apjától származó üzenet volt, amihez egy élelmiszerszámla is tartozott.

Inés elolvasta a dátumot. Egy sok évvel ezelőtti aszályos télnek felelt meg.

A végén egy sor állt a saját kezűleg írva:

„Majd fizet, ha tud. A gyerekeknek most enniük kell.”

„A férjem akkor halt meg” – magyarázta Mercedes. „Az apja adott nekem időt, hogy eladjak néhány szarvasmarhát anélkül, hogy alábecsülném őket. Az utolsó fillérig kifizettem, de soha nem felejtettem el, hogyan bánt velem.”

Inés szeme elhomályosult.

– Nem mondta meg nekem.

– Általában nem kért kétszer pénzt ugyanazért a kedvességért.

A Mercedes közelebb hozta a megállapodást.

– Aláírom, mert működnek a fiókjaik. És mutatok neked valamit, mert megérdemled, hogy tudd, kivel van dolgod.

Elővett egy második levelet is. Don Severiano felajánlotta neki a lehetőséget, hogy részt vegyen több San Jacinto-i ingatlan, köztük a Robles áruház megvásárlásában, hogy áruraktárakat hozzon létre.

A levél kelte a lefoglalási értesítés előttre esett.

Inés lassan olvasta.

Bukását egy üzleti megállapodás részeként tervezték.

Kért egy másolatot.

Vasárnap, amikor Don Severiano befejezte a misét, a lányt az árkádok alatt találta várva rá. A Saldaña család és Doña Mercedes is ott volt.

Inés nem emelte fel a hangját.

Először a kölcsönzáradékot mutatta meg neki. Aztán a vételi ajánlatot.

– Ne mondogasd, hogy segíteni akarsz!

A hitelező Mercedesre nézett.

Állta a tekintetét.

– Nem fogadtam el az ajánlatát – mondta. – És most már értem, miért akarta olyan olcsón megszerezni azokat a földeket.

Néhányan megálltak.

Don Severiano megigazította az ingének kézelőjét.

– Minden, amit csináltam, kereskedelmi jellegű volt.

– Akkor beszéljünk az üzletről – felelte Inés. – A tartozásomat kifizettem. A megállapodásaimat felülvizsgálták. Az ingatlanom nem eladó.

A csend elég sokáig tartott ahhoz, hogy megértse, nem lesz olyan négyszemközti beszélgetés, ahol megváltoztathatná szavai jelentését.

Elment.

Azon a napon nem veszítette el a vagyonát. De elvesztette a képességét, hogy Inésről mint egy tehetetlen lányról beszéljen, és több szomszéd is elkezdte olvasni a saját szerződéseit.

Még az aláírt szerződések ellenére sem volt elegendő tőke az üzlet feltöltésére.

Juliánnak a ranch fejlesztését is finanszíroznia kellett. Inés azt javasolta, hogy külön tervekkel utazzanak Durangóba, de a kiadások csökkentése érdekében hangolják össze a beszerzéseket és a közlekedést.

3 hét alatt készítették el a számlákat.

Doña Petra elkísérte őket a postakocsin, örömmel látogatott meg egy apácát, és figyelte a menetet, amely – állítása szerint – gyötrelmesen lassan haladt.

Annál a cégnél, amely a jelentkezéseiket vizsgálta volna, az adminisztrátor az első kérdéseket Julianhoz intézte.

Inés dokumentumaira mutatott.

– Ő vezeti a boltot.

Inés elmagyarázta az összegeket, a határidőket és a kockázatokat. Amikor nem tudta a választ, beismerte, és kérte, hogy ellenőrizzék.

Ígéret nélkül távoztak.

Azon az estén a fogadóban alig nyúlt a vacsorájához.

– És mi van, ha nemet mondanak?

– Találunk más megoldást – felelte Julian.

– Belefáradtam a keresésbe.

Közelebb húzta a székét.

-Akkor holnap pihenünk.

Inés ránézett. Senki sem javasolta még neki a pihenést anélkül, hogy hozzátette volna, fel kellene adnia.

A fejét a vállára hajtotta.

Doña Petra, a másik asztalnál ülő, úgy döntött, hosszasan tanulmányozza a szalvétája hímzését.

A válasz 12 nappal a visszatérésük után érkezett meg. Jóváhagytak egy kisebb összeget, mint amennyit kértek, ami elég volt ahhoz, hogy szerényebben elkezdhessék.

Inés módosította a megrendeléseket. Julián elhalasztotta a munka egy részét. Egyiküknek sem kellett átadnia a feladatát a másiknak a továbblépéshez.

A rivális üzlet hónapokkal később nyílt meg.

Néhány ügyfél elment. Mások visszatértek. Inés betartotta a határidőket, kijavította a hibákat, és abbahagyta a túl hosszú határidők megadását. Megtanulta, hogyan segíthet másokon anélkül, hogy a saját kasszáját ürítené ki.

Egy decemberi délutánon Julián meghívta vacsorára a fogadóba.

Egy apró ezüstgyűrű volt az asztalon.

– Ezúttal megvárhatom, amíg befejezed az evést – mondta.

Inés elmosolyodott, de a szeme már könnyes volt.

– Ezúttal megkérdezheted.

– Hozzám fogsz feleségül jönni?

Hosszan nézte.

Emlékezett az üres kocsira, a pohár vízre, az éjfélig ellenőrzött számlákra. Arra is emlékezett, hogy hányszor fogadott el nemet anélkül, hogy megbüntette volna.

– Igen, Julian. Akarom.

Tavasszal házasodtak össze. Doña Mercedes virágot hozott; a Saldaña család asztalokat biztosított, Doña Petra pedig sírva állította, hogy a konyhai füst a hibás.