1. RÉSZ

– Ha még egyszer megtartasz pénzt anélkül, hogy szólnál nekem, esküszöm, hogy ezúttal a lányodat is érinteni fogja.

Victor ezt miközben a kis konzervdoboz tartalmát az asztalra ürítette, ahová Alicia elrejtette a bevásárlások során megmentett érméket.

Addig a pillanatig szinte mindent csendben tűrött.

Egy régi házban éltek Puebla külvárosában, Zacatlánban, ahol az októberi hideg beszivárgott a repedéseken, és a nedvesség mintha a falakra tapadt volna. A folyosón egy villanykörte hónapok óta kiégett. Alicia egyszer megpróbálta kicserélni, de Víctor lecsavarta és visszarakta.

–Ebben a házban én javítok dolgokat.

Sosem javította meg.

Azon a reggelen, mielőtt iskolába ment volna, kilencéves lánya, Sofia, adott neki egy füzetpapírba csomagolt zsemlét.

– Neked szól, anya. Tegnap este nem vacsoráztál.

Alicia érezte, hogy valami eltörik benne.

– És a szüneted?

– Nem voltam annyira éhes.

Hazugság volt. Sofia egyre soványabb és soványabb lett.

Alicia pénztárosként dolgozott egy szupermarketben a buszpályaudvar közelében. A fizetését egy kártyára utalták, amit Víctor a pénztárcájában tartott. Minden reggel megnézte Alicia telefonját, üzeneteit, hívásait, sőt még a fényképeit is.

Azon a napon Lucia, aki majdnem hatvan éve volt kollégája, meglátta a zúzódásokat a csuklóján.

– Nekem is sok „ajtóm” volt, amikor férjnél voltam – mondta anélkül, hogy ránézett volna. – Ha valaha is ki kell menned, ott van a telefonszámom.

Órákkal később megjelent Adriana, Sofia tanárnője.

–Ma szédült testnevelésórán. És van még valami… a szünetben elrakott ebédjét a hátizsákjában tartja. Azt hiszem, hazaviszi.

Alicia szégyent, félelmet és egy évek óta nyelt dühöt érzett.

Azon az estén Victor banki értesítést kapott.

Kaució: 4000 USD. Feladó: Nicolás Ramírez.

Nicolás Alicia testvére volt, egy százados, aki az ország északi részén állomásozott. Minden hónapban küldött pénzt, azt gondolva, hogy Sofíának szól.

– Holnap elmegyek Sergióval fát venni – mondta Victor. – Ez segíteni fog a benzinnel.

–Az a pénz Sofiának van. Szüksége van egy kabátra és cipőre.

Viktor lassan felemelte a tekintetét.

Aztán megtalálta az elrejtett dobozt.

Megragadta a vállát, és a tűzhely sarkához vágta.

Zsófia kirohant a szobájából.

– Ne üsd meg az anyámat!

Victor elhessegette a lányt.

Sofia az ajtófélfának esett.

Az ezt követő csend rosszabb volt, mint az ütés.

Victor az utolsó fillérig begyűjtötte.

– Két napra elutazom. Mire visszaérek, tisztán akarom tartani a házat.

Amikor elment, Alicia felhúzta a lánya ingének ujját. Egy zúzódás kezdett kialakulni a karján.

Azon az estén elővett egy grafikonpapírból készült füzetet egy régi szakácskönyvből.

Négy éven át feljegyezte a dátumokat, a pénzösszegeket és az ütéseket.

„Október 12. Victor elvett 4000 dollárt, amit Nicolas küldött. 680 dollárt a konzervből. Bal váll. Arccsont. Sofia: jobb kar. Először üti meg Sofiát.”

Az utolsó mondatot kétszer is aláhúzta.

Másnap reggel valaki háromszor kopogott az ajtón.

Alicia azt hitte, az anyósa az.

Kinyílt.

A küszöbön ott állt Miklós egyenruhában, vállán egy hátizsákkal és egy plüssmackóval Sofiának.

Mosolygott.

Amíg meg nem látta a nővére feldagadt arcát.

Aztán meglátta maga mögött Sofiát, nagyon sovány volt, a karján a zúzódással.

A mosoly eltűnt.

– Alicia… mi történt velük?

Megpróbálta megismételni a szokásos hazugságát.

Elestem.

De Nicholas már a majdnem üres hűtőszekrényt, az iskolai lepedőbe csomagolt kenyeret és a nővére remegő kezét nézte.

És Aliciának még mindig fogalma sem volt, mi fog történni, amikor Victor visszatér abba a házba.

2. RÉSZ

Egy óra múlva tele lett a hűtő.

Nicholas csirkét, húst, sajtot, tejet, gyümölcsöt, tortillát, tojást, babot, sőt még a csokoládékat is vette, amiket Sofia hónapok óta kinézegetett anélkül, hogy kérte volna őket.

Aztán kivitte őket enni.

Sofia levest, rántott szeletet, rizst és egy kis süteményt rendelt.

Amikor megette a desszert felét, gondosan becsomagolta egy szalvétába.

– Mit csinálsz? – kérdezte Miklós.

– Anyukámnak tartogatom.

– Rendelj neki egy másikat.

– És holnap?

Miklós mozdulatlan maradt.

– Holnap is lesz kaja.

Zsófia halkan sírni kezdett.

Aztán egy piros kabátot és néhány új cipőt vettek.

Amikor visszatértek, Teresát, Victor anyját találták a házban. Volt neki saját kulcsa.

Kinyitotta a hűtőszekrényt, és összevonta a szemöldökét.

– És mindez?

– Megvettem – felelte Miklós.

Teresa Alicia zúzódására nézett.

–Megint feldühítetted a fiamat. Victor egész nap azért dolgozik, hogy eltartson téged.

Miklós hangtalanul beszélt.

– Ma reggel három tojás és egy fél zsemle volt itt. A nővérem és a lánya éheztek.

– Ez a fiam háza.

– És ő a húgom.

Teresa dühösen elviharzott.

Negyven perccel később megszólalt Nicolás mobilja. Víctor hívott Alicia telefonjáról, amelyet szintén elvett.

„Sógor, ne higgy el mindent, amit mond. Alicia nagyon drámai. Holnap érkezem, és úgy fogunk beszélni, mint a férfiak.”

– Itt fogok várni rád.

Azon az estén Alicia elővette a jegyzetfüzetét.

Nicholas lassan lapozott.

Általa küldött pénz. Fizetés megvonása. Verések. Fenyegetések. Eladott tárgyak. Négy teljes év.

„Ez nem egy jegyzetfüzet” – mondta. „Ez bizonyíték.”

Alicia lesütötte a tekintetét.

– Attól féltem, hogy senki sem fog hinni nekem.

– Hiszek neked.

Másnap Miklós néhány nagyon furcsa kérdést tett fel.

Mikor érkezett meg Viktor?

Hol állt Alice, amikor meghallotta, hogy belép?