1. RÉSZ

– A bőröndjeid már a csomagtartóban vannak. Holnap, amikor elhagyod a kórházat a babával, Mauricio elvisz a szüleid házához. Legalább három hónapig pihennie kell.

Marianának több másodpercbe telt, mire rájött, hogy anyósa komolyan beszél.

Még mindig a kórházi ágyon ült, még mindig fájó fájdalommal a szüléstől, és nézte, ahogy a fia a kicsi, átlátszó kiságyban alszik. A telefon másik végén Teresa olyan magabiztossággal folytatta a beszélgetést, mint aki már döntött az egész család nevében.

„Az első néhány hónap a legrosszabb. A baba sírni fog az éjszaka közepén, fáradt leszel, rosszkedvű… és Mauricio túl nagy nyomás alatt van a munkahelyén. Ha nem alszik, ki fogja őket támogatni?”

Marianna összeszorította az ajkait.

-Én is?

–Maradhatsz anyukádnál. Ő tudja, hogyan kell vigyázni a babákra, tud levest főzni neked, segíteni fürdetni. Addig a fiam csendben maradhat a lakásban, és mindent rendbe tehet.

Ez az utolsó mondat majdnem megnevettette Marianát.

A lakás, ahol ő és Mauricio két évig laktak, nem Mauricióé volt.

Még csak nem is mindkettőjükre tartozott.

Rafaelé, Mariana apjáé volt, aki évekkel korábban befektetésnek vette, és kölcsönadta nekik, miközben ők vagyont gyarapítottak. Nem kért tőlük lakbért. Csak a karbantartást és a közüzemi számlákat kérte tőlük.

Mauricio azonban túl gyorsan megszokta, hogy „az én házamnak” nevezze.

És most az anyja úgy döntött, hogy Marianának, aki frissen szabadult a szülőszobából, újszülöttel a karjában, el kell hagynia a helyet, hogy a fia pihenhessen.

– Értem, Teresa – válaszolta Mariana olyan nyugalommal, ami nyugtalanította anyósát.

– Jó, hogy értelmes vagy.

Mariana letette a telefont, és sírás helyett felhívta az apját.

Rafael válaszolt a kis műhelyéből.

– Mi történt, lányom?

Marianna mindent elmesélt neki.

Öt másodpercnyi csend következett.

– Szóval Mauricio csak három hónapot akar maradni, hogy „rendbe tegye a lakását”.

– Ezt mondja.

Rafael halkan felnevetett.

– Kitűnő. Nem szabad elvenni egy férfitól a munkavágyat.

Másnap Mauricio öt rózsával, hatalmas mosollyal érkezett a kórházba, és túl kipihentnek tűnt egy elsőszülött apához képest.

Megcsókolta Marianát, néhány másodpercig nézte a babát, majd sietve kifelé indult.

Amikor megérkeztek a parkolóba, Mauricio kinyitotta a csomagtartót.

Ott voltak.

Két nagy kék bőrönd Mariana összes ruhájával.

Eszem ágában sem volt először a lakásba vinni.

– Drágám, ne vedd félre – mondta. – Csak pár hónap lesz. Anyukámnak igaza van. Fontos projektjeim vannak, és aludnom kell. Jobban leszel a szüleiddel.

Mariana a bőröndökre nézett, majd a férjére.

-Rendben van.

Mauricio meglepetten nyitotta ki a szemét.

-Ó, tényleg?

– Igen. Menjünk a szüleimmel.

Az út során végig izgatottan beszélt az otthoni „teendőiről”.

De Mariana tudta, hogy a hátsó ülés alatt egy új videojáték van, amit „apaság ajándékába” vett.

Érkezéskor Mauricio levette a bőröndöket, és elégedetten elmosolyodott.

– Minden hétvégén meglátogatlak.

Aztán kinyílt a ház ajtaja.

Rafael egy hatalmas szerszámosládával az egyik, egy építőipari vízmértékkel a másik kezében jelent meg.

– Mauricio! Annyira örülök, hogy eljöttél.

Mauricio abbahagyta a mosolygást.

Rafael kinyitotta az autó csomagtartóját, és beletette a szerszámait.

– Mariana azt mondta, hogy rendbe akarod tenni a lakást, amíg itt van. Szerintem ez egy kiváló ötlet.

– Hát… úgy értettem, hogy takarítok egy kicsit…

– Nem, haver. Ha már meg akarjuk csinálni, csináljuk jól. Nyirok a fürdőszobában, a hálószoba padlója már kezd meglazulni, és az erkélyt is meg kell javítani. Már összeállítottam az anyaglistát.

Mauricio elsápadt.

– Melyik lista?

Rafael elmosolyodott, és becsukta a csomagtartót.

– Először a barkácsboltba megyünk. Te fizeted az anyagokat, én pedig biztosítom a tapasztalatot.

Mariana fogta a fiát és elindult a ház felé.

Mielőtt bement volna, megfordult.

– Élvezzétek ezt a három hónapot, srácok.

És amikor meglátta Mauricio arckifejezését, rájött, hogy a férjének még mindig fogalma sincs, mi kezdődött az előbb.

2. RÉSZ

Két órával később Mauricio Rafael kíséretében belépett a lakásba, és úgy érezte, hogy az „apai pihenésről” szőtt álma haldoklik a szeme láttára.

Az asztalon üdítős dobozokat, rágcsálnivalókat és az új konzolt készített elő, amelyet még aznap este tervezett először használni.

Rafael figyelte őt.

– Tartsd meg.

-Mert?

– Por lesz.

Mielőtt Mauricio tiltakozhatott volna, az apósa kihúzta a konzolt a konnektorból, gondosan becsomagolta, és egy dobozba tette.

– Kezdjük a folyosón.

-Ma?

-Természetesen.

– De én csak azért mentem a kórházba, hogy Marianát elvigyem.

Rafael ránézett.

– És Mariana most szülte meg a fiadat. Ha ma elkezdhet anya lenni, akkor te is elkezdhetsz egy tisztességes otthont előkészíteni a fogadására.

Mauricio nem talált választ.

Az első negyvennyolc óra rémálom volt.

Miután elhagyta az irodát, ahol a számítógép előtt dolgozott, visszatért a lakásba, és Rafael várta őt maszkkal, kesztyűvel és valami új feladattal a kezében.

Eltávolították a sérült festéket.

Kitépték a régi fürdőszobacsempéket.

Kijavították a repedéseket.

Bútorokat mozdítottak.

Cementkeveréket zsákokban vittek fel az emeletre, amikor az épület liftje nem működött.

Éjszaka Mauricio egy felfújható matracra rogyott, mert Rafael műanyaggal fedte le a kanapét, hogy megvédje.

Harmadnapra alig tudta felemelni a karját.

„Ez túl sok” – panaszkodott.