– Egy újszülöttnek is nehéz lehet – felelte Rafael, miközben cementet kevert. – De szerencséd volt, hogy megélhetted ezt a három pelenkamentes hónapot.

Terézia szombaton érkezett.

Egy doboz enchiladával a kezében lépett be a lakásba, meggyőződéseként, hogy a fiát a televízió előtt pihenve találja.

Amint kinyitotta az ajtót, egy porfelhő arra kényszerítette, hogy hátralépjen.

– Mauricio!

Térden állva találta, kócos, izzadt állapotban, apró hólyagokkal borított kezével.

– Fiam! Mit tettek veled?

Rafael védőszemüveget viselve lépett ki a fürdőszobából.

– Teresa, tökéleteskor érkeztél.

– Mi folyik itt?

–Éppen most rendezzük be a lakást. Mauricio ötlete volt, hogy készítsük elő a helyet, mielőtt Mariana és a baba hazajön.

Terézia rémülten nézett a fiára.

– De pihennie kell.

–Pontosan ezért van velünk Mariana. Itt Mauriciónak nem kell felkelnie az éjszaka közepén, nem cserél pelenkát, nem cipeli a gyereket. Sok szabadideje van.

Rafael egy csónakra és néhány kesztyűre mutatott.

– Szükségünk van egy kis segítségre is. Ha szeretnéd, letörölheted a port a hálószobában, amíg mi befejezzük a fürdőszobát.

Terézia hátrébb lépett.

– Magas a vérnyomásom…

– Húszpercenként pihenhetsz.

– És azt hiszem, bedugva hagytam a vasalót.

Olyan gyorsan ment el, hogy az enchiladákat az ajtó mellett felejtette.

Mauricio látta eltűnni.

-Anya…

Rafael átnyújtott neki egy spatulát.

— Folytatjuk.

Egy héttel később Mauricio több kilót is fogyott, és már nem emlékezett, mikor kapcsolta be utoljára a konzolját.

De valami más is változott.

Éjszaka megnézte a fényképeket, amiket Mariana küldött neki a babáról.

Az egyiken a mellkasán alvó kisfiú látható.

Egy másik képen Mariana hatalmas sötét karikák láthatók a szeme alatt, amint mosolyogni próbál, miközben hajnali háromkor megeteti őt.

Egy harmadik fényképen egy csésze hideg kávé volt az asztalon.

Mauricio írta:

„Aludtál már?”

Marianna így válaszolt:

„Két óra egyhuzamban. Micsoda rekord.”

A saját sérült kezeire nézett.

Most először tűnődött el, hogy vajon hány órát fog aludni.

Két nappal később véletlenül kapott egy hangüzenetet Teresától, ami nem neki szólt.

Az anyja egy barátjával beszélgetett.

„Szerencsére időben kihoztam Marianát a lakásból. Ha hagytuk volna, hogy visszajöjjön a babával, Mauricio lett volna a bébiszitter. A férfiak megszokják, aztán a nők mindent tőlük akarnak. Csak azt akartam, hogy a fiam megértse, hogy a gyerekekről való gondoskodás az ő dolga.”

Mauricio kétszer játszotta le a hanganyagot.

Aztán egy harmadik.

És valami eltört benne.

Nem azért, mert az anyja meg akarta volna védeni.

Hanem azért, mert megértette, hogy a férfi boldogan beleegyezett, hogy elhagyja a feleségét, éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt rá.

Azon az estén Rafael egy festékesdobozon ülve találta, amint a telefonját nézegeti.

-Mi történik?

Mauricio felnézett.

– Azt hiszem, idióta voltam.

Rafael nem válaszolt.

– Vissza akarok menni Marianához.

– Akkor beszélj vele.

– Attól tartok, nem akar majd visszajönni hozzám.

Rafael lassan letette a szerszámokat az asztalra.

– Ez, Mauricio, már nem rajtam múlik.

És mielőtt bármi mást mondhatott volna, Mauricio telefonja csörögni kezdett.

Marianna volt az.

3. RÉSZ

Mauricio néhány másodpercig a képernyőt nézte, mielőtt válaszolt.

-Jól?

– Mauricio, beszélnem kell veled.

Mariana hangja nyugodtnak tűnt.

Túl nyugodt.

Rafael megértette, hogy a beszélgetés nem az ő dolga, és kiment az erkélyre.

– Persze – felelte Mauricio –, mondd el.

–Anyukám holnap délután vigyáz a babára. Én be akarok menni a lakásba.

Mauricio nagyot nyelt.

– Visszajössz?

Rövid csend támadt.

– Mielőtt döntök, szeretnék beszélni veled.

Ezek a szavak jobban fájtak neki, mint bármelyik hólyag a kezén.

Addig a pillanatig természetesnek vettem, hogy Mariana visszatér.

Mintha a házasság egy ajtó lenne, amit becsukhat, amikor nyugalomra és nyugalomra van szüksége, és újra kinyithat, amikor készen áll.

– Rendben – mormolta. – Megvárlak.

Miután letette a telefont, mozdulatlan maradt.

Rafael visszament a házba.

-Minden rendben?

– Nem tudom, hogy Mariana folytatni akarja-e velem.

Az apósa fogott egy üveg vizet.

– És ez meglep téged?

Mauricio lesütötte a tekintetét.

Rafael sosem volt a nagybeszédűek embere. A vejét sem sértegette azokban a hetekben. Ez elég volt ahhoz, hogy dolgoznia kelljen.

De azon az estén úgy döntött, hogy megszólal.

– Amikor Mariana megszületett, huszonhat éves voltam. Naponta tíz órát dolgoztam, és kimerülten értem haza. Egyik este nem tudta abbahagyni a sírást. Az anyja órák óta próbálta megnyugtatni. Tudod, mit tettem?

Mauricio megrázta a fejét.

– Hajnali négyig cipeltem és sétálgattam vele a házban. Másnap szinte alvás nélkül mentem dolgozni.

– És nem voltál fáradt?

– Persze, hogy fáradt volt. De az anyja is.

Rafael ivott egy kis vizet.

–Egy család nem működik, ha az egyik ember úgy dönt, hogy az ő fáradtsága többet ér, mint a másiké.

Mauricio nem válaszolt.

– Nem azért csináltam ezt az egész felfordulást, hogy megbüntesselek – folytatta Rafael. – Bár elismerem, hogy voltak vicces pillanatai annak, ahogy a keverékkel küzdöttél.

Mauricio keserűen felnevetett.

—Akkor miért?

„Mert amikor Mariana felhívott a kórházból, úgy próbált beszélni, mintha semmi baja nem lenne. De ismerem a lányomat. Épp akkor született meg a babája, és a férje már pakolta a táskáit, hogy kivigye a saját házukból.”