Mauricio lehunyta a szemét.

– A lakás a tiéd.

– Nem. Az enyém.

-Tudom.

– Ez a lényeg. Ha te lettél volna, a probléma ugyanaz lett volna. Nem rúghatod ki a feleségedet csak azért, mert egy újszülött zavar. Az otthon nem annak a tulajdona, akinek a legnagyobb csendre van szüksége.

Mauricio szinte egész éjjel ébren maradt.

Fia születése óta most először nem gondolt a zajra, a munkára, vagy arra, hogy mennyit fog aludni.

Marianára gondolt, ahogy öltésekkel, fájdalommal és félelemmel elhagyja a kórházat.

Arra a két kék bőröndre gondolt.

Ő maga lépett be a lakásba, miközben a nő még kórházban volt.

Kinyitotta a szekrényt.

Összehajtogatta a ruháit.

Eltette a cipőjét.

Még a saját fürdőszobai termékeit is beletette.

Abban a pillanatban úgy érezte, hogy hatékony.

Most már brutálisnak tűnt számára.

Másnap kora reggeltől Rafaellel dolgozott.

Befejezték a hálószoba padlóját, feltették az utolsó szegélyléceket, és kitakarítottak.

Mire végeztek, a lakás teljesen másképp nézett ki.

A fürdőszobában új csempék voltak.

A páratartalom eltűnt.

A falakat frissen festették.

Az erkély tiszta és biztonságos volt.

Rafael még egy ajtót is megjavított, ami majdnem egy éve beragadt.

Délután ötkor megszólalt a csengő.

Mauricio nyitott.

Marianna ott volt.

Nincs baba.

Bőröndök nélkül.

Csak ő.

Mauricio meg akarta ölelni, de abbahagyta.

-Megtörténik.

Mariana lassan végigsétált a lakáson.

– Szépre sikeredett.

– Az apád egy gép.

Rafael felemelte a kezét a konyhából.

– Kész vagyok. Kimegyek.

Fogta a szerszámait és elment, magára hagyva a párt.

Marianna leült az asztalhoz.

Mauricio néhány másodpercig állt, majd leült a vele szemben lévő székre.

„Hallottam egy hangfelvételt anyámról” – kezdte.

Marianna ránézett.

– Milyen hanganyag?

Mauricio megismételte az üzenetet.

Teresa hangja betöltötte a szobát:

„Ha hagynánk, hogy visszajöjjön a babával, Mauricio bébiszitterré válna… a gyerekek gondozása az ő dolga.”

Mariana közbeszólás nélkül hallgatta.

Amikor vége lett, a lány nem tűnt meglepettnek.

– Anyád is mindig így gondolta.

-Igen.

-És te?

A kérdés egyszerű volt.

Mauricionak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Két héttel ezelőttig még azt mondtam volna, hogy nem így gondolom.

Marianna felvonta a szemöldökét.

– De bebizonyítottam.

Néma maradt.

„Nem fogom mindenért anyámat hibáztatni” – folytatta. „Ő javasolta az ötletet, de én beleegyeztem. Senki sem kényszerített arra, hogy összepakoljam a holmidat. Senki sem kényszerített arra, hogy vegyek egy játékkonzolt, és két-három hónapig egyedül éljek, amíg te egyedül gondoskodsz a fiunkról.”

Mariana rámeredt.

Mauricio most először szólalt meg anélkül, hogy bármit is indokolt volna.

„Tudod, mi volt a legrosszabb az egészben?” – kérdezte a lány.

—A bőröndök.

-Nem.

Mauricio várt.

– A legrosszabb az egészben az volt, hogy ilyen boldognak láttalak.

Ez a mondat nagyon megütötte.

– Amikor kijöttél a kórházból, izgatottnak tűntél. Útközben arról beszéltél, hogy alszol, játszol, rendbe szeded a holmidat. Kevesebb mint két nappal korábban szültem, és a férjem ünnepelt, hogy három hónapig nem kell majd látnia.

Mauricio lehajtotta a fejét.

-Igazad van.

– Anyukám sokat segített. Apukám vitte a babát, amikor hazaért a műhelyből. De minden reggel, amikor egyedül szoptattam, és alig bírtam nyitva tartani a szemem, egy dologra gondoltam: ennek a gyereknek az apja azért alszik békésen, mert úgy döntött, hogy ez kizárólag az én problémám.

-Tudom.

– Nem. Most már tudod.

Marianna mély levegőt vett.

– És tudnom kell valamit, mielőtt visszamegyek.

Mauricio felnézett.

-Bármi.

– Apa szeretnél lenni, vagy csak egy gyereket szeretnél?

A kérdés a levegőben lógott.

Mauricio kinyitotta a száját, de Mariana felemelte a kezét.

– Ne válaszolj túl gyorsan. A gyereknevelés annyit tesz, mint fényképezni, mutogatni, születésnapokat ünnepelni. A szülőség annyit tesz, mint felkelni, amikor lázas. Felmosni a hányást hajnali kettőkor. Lemondani a terveket. Pelenkát cserélni. Elvinni a gyerekorvoshoz. Fáradtnak lenni, és mégis folytatni.

Mauricio a kezeit nézte.

Durvák voltak és tele apró sebekkel.

Két hétig azt hittem, tudom, mi a fáradtság.

De most megértette, hogy ennek a munkának vége.

Apaság sz.

– Az apjuk akarok lenni – mondta végül. – És tudom, hogy a kimondás nem sokat ér.

Marianna hallgatott.

– Nem fogom ma arra kérni, hogy higgy nekem. Hadd bizonyítsam be neked.

-Mint?

– Gyere vissza holnap.

Mariana összevonta a szemöldökét.

-Ennyi az egész?

-Nem.

Mauricio felkelt, odament a hűtőszekrényhez, és kivett egy mágnessel felragasztott papírlapot.

– Ezt én csináltam.

Ez egy menetrend volt.

Marianna olvasni kezdett.

Mauricio a munkabeosztása szerint osztotta be az éjszakákat. Ő gondoskodott a baba etetések előtti pelenkázásáról, a szükséges dolgok előkészítéséről, a cumisüvegek elmosásáról, ha szükséges, és délutánonként a fürdetéséről. A szombat délelőttök teljesen az övéi voltak, így Mariana tovább aludhatott, vagy kimehetett.

– Nem akarom, hogy az alkalmazottam légy – mondta.

– Nem. De szükségem van egy kis útmutatásra, amíg fel nem hagyok azzal, hogy megmondod, mit tegyek.

Ez a válasz most először sikerült megtörnie Mariana arcán a keménységet.

– Ki tanította ezt meg neked?

– Az apád.

– Apám készített beosztást?

– Nem. Apád azt mondta, hogy ha útbaigazításra van szükségem egy teli szemeteshez, akkor valószínűleg egy piszkos pelenkához is útbaigazításra lesz szükségem.